Lágyan nevet a vádon? feltételezésen? megállapításon-tévhiten, de nem veszi magára. Egyáltalán nem meglepő, sőt, nagyon is érthető, Tony miért gondolta vagy épp miért nem gondolta, hogy Steve-től több is kitelik. Őszintén szólva nem sikerült volna ilyen összetettségű randevút összeraknia, ha nem kér külsős segítséget. Kapcsolatok terén tényleg leragadt a világháború idején, ahol egy kör motorozás és egy séta a sarki hot-dog árusig még bőven elég volt, vagy hattyúetetés a parkban... De hát Tony Starkkal randizik. Az a minimum, hogy le akarja nyűgözni.
- Meglepődnél, milyen romantikus tudok lenni - feleli inkább sejtelmes mosollyal, habár úgy érzi, erről az elmúlt hetek tapasztalata alapján kedvese talán többet is tud, mint azt ő sejteni véli. Hallván, hogy hamarosan elveszíti a látását egy időre, kissé gyanakvó képet vág, mert hát szereti a meglepetéseket, de azt is szereti tudni, milyen jellegűek. Szerencsére bízik Tony-ban, ha arra kérné, bekötött szemmel is elvezetné azt a motort pusztán a férfi iránymutatására hivatkozva - nem tudja, melyikbe vágna bele nagyobb örömmel egyébként, a vakvezetésbe vagy abba, hogy Tony kütyüjei átalakítsák öreg kétkerekűjét. A kérdést meghagyja magának, míg szájuk egymásra talál. Csókja heves, de nem türelmetlen, inkább csak szenvedéllyel fűtött és élénk. Szenvedve morran fel, ahogy szerette végül eltolja magától. Ravaszkás mosollyal pillant le rá, esze ágában sincs azonban elengedni a kezét. Ennyi igenis jár neki, ha már volt olyan eszetlen, hogy meggondolatlan ígéreteket tett a folytatásról.
- Borítsd rám a fiatalság lángját - legyint megadón, kedveséhez fordulva, amint elköszöntek és kiléptek az étteremből (Steve természetesen előre fizetett, mielőtt szó érné). Görbéje nagyon is pimasz, lévén, a férfi szűk tízessel - ha nem több, de ezt ki merné firtatni? - mégis csak idősebb nála, ha nem számolják Rogers jégben töltött idejét. Érdekes, hogy mégis Tony az, aki oda és vissza van az újításokért és a modern világért, míg Steve a múltban ragadt. A "veterán" nála egyet jelent a megbízhatóval és a kényelmessel - a modern, az új az túlságosan szeszélyes és kiszámíthatatlan. Pont, mint Tony, akit ellenben éppen ezért szeret. Micsoda ellentmondások!
- Tényleg szükség van rá? - Kibúvót keresne a kendő láttán, és nem, nem segít ellenkezni az, hogy a férfi előtte vetkőzik... De annak negédes hangszíne és ellenállhatatlanul édes vonásai csak kicsikarják belőle azt a beletörődő sóhajt. - Pedig hidd el, inkább vezetnék... - búgja pimaszul, közelebb hajolva az édes ajkakhoz, hogy aztán a kendőt a szemére kötve visszaegyenesedhessen. Nem sokat lát, sőt, szinte semmit nem lát, legfőbb érzékszervének kiesése pedig nem ragadtatja el kitörő örömmel.
- Bízom benned - Lágyan és szerelmesen mosolyog maga elé, mert igazából nem tudja, a férfi hol áll, szóval csak próbálja belőni, merre kell mutogatnia a görbéjét. - Kérdés nélkül, mindig - teszi hozzá egy fokkal komolyabban, végigsimítva szerette karján, hogy aztán gyengéden a tenyerébe foghassa a kézfejét. Vár egy kicsit, hogy vallomásának komolysága lecsengjen, aztán hozzáteszi:
- Viszont, ha most nem segítesz a motorra, valószínűleg megölöm a romantikát, amikor átesem rajta... - Enyhe túlzás, mert azért kellően spécik a génjei ahhoz, hogy vakon is feltalálja magát, de szeretné hallani Tony nevetését, ha már a látványtól önként megfosztatta magát. Így vagy úgy, de hagyja magát eligazítani a szerette által. Talán jobb is, hogy a kendőt az átalakítás előtt felkötötte, így nem kell sajnálkoznia felturbózott barátja miatt - nem minden rossz, ami régi!
- Ha az alkalmat vártad, hogy kitehess a kikötőben és magamra hagyhass, el kell szomorítsalak: mindig hazatalálok. - ugratja, de közben ott lapul a vicc mögött a nagyon is komoly vallomás: Tony-hoz mindig visszatér, kerüljenek bármilyen messze is egymástól, Steve tudni fogja az utat.

Jogosnak találja a felvetést, enyhe gyanakvását is elfojtja azzal, hogy Tony-ról van szó (talán pont emiatt kéne még jobban gyanakodnia!!). Habár megelégedhetne a kedvese annyival is, hogy csak behunyja a szemét az úton... Vagy amikor odaértek. Steve tisztességes típus, nem csalna, és legalább vezethetné még egy kicsit a motort is. Élvezte, ahogy Tony a hátához simult... Nem kötözködik viszont, hagyja, hogy megkössék a fején a kendőt, a férfi örömködésére pedig nagyot sóhajt.
- Élvezed, ugye? - Méltatlankodva csóválja a fejét, bár a hatalmas puszi azért némileg kiengeszteli. Ellágyul a tartása és egész készségesen hagyja, hogy a férfi a motorhoz irányítsa. Térérzékét veszti, már fogalma sincs, mi hogyan és merre van, csak arra próbál szorítkozni, amit maga körül érez és tapasztal - és igyekszik figyelmen kívül hagyni szerette cicc-ciccelését közben. Felszáll mögé a motorra és átfogja a vállait, egészen kiskiflibe vonja, ahogy hozzásimul és megölelgeti.
- Kivétel nélkül - bizonygatja, bár érezhetően szökik némi kétely a hangjába, ahogy felhúzza a lábát és indulásra készen megkapaszkodik Tony derekában. Ennél még a páncél is jobb ötletnek tűnik! Kár, hogy azzal magukra vonnák a civilek figyelmét, amit ma este Steve nagyon is szeretne elkerülni. A következő fél óra pont elég ahhoz, hogy valamicskét ellazuljon Tony mögött és ne törődjön azzal, merre is mennek pontosan. Lehunyja a szemét a kendő alatt, fejét szerette fejének támasztja és pihen, míg le nem lassulnak. Akkor kíváncsian forgatni kezdi a fejét azon töprengve, megérkeztek-e, míg a motor le nem parkol alattuk, jelezve, igen. Steve furcsállja a környezet csendességét, a motor búgásán túl nem nagyon hallott más zajt, és az emelkedők-lejtők tekintetében ez gyanús. Mégsem kérdez rá, sejti, hogy feleslegesen kíváncsiskodna, inkább engedelmeskedik és lassan leszáll.
- Úgy sejtem, nem a bázisra jöttünk vissza - puhatolózik, hátha sikerül kicsikarnia legalább egy kevés információt a szerettéből. A kérdésre késve reagál, mert a fejével még követi az elguruló motor hangját. - Ne vegye sértésnek, de kicsit féltem Péntektől a motoromat. Régi darab. - tudja, persze, hogy Tony vigyáz rá, csakhogy nem Tony ül rajta, hanem egy mesterséges lény?, aki nagyon sokat segített eddig rajtuk és a világon is, és nyilván bízik benne, de azért mégis csak be van kötve közben a szeme, ami megemeli a bizalomküszöbét.
- Minden rendben, azt hiszem, de te... Jól vagy? - Hiába próbálja beazonosítani, hol áll éppen és hova kell beszélnie, hogy Tony-hoz intézhesse a szavait, mintha mindig máshova ugrana. Értetlenül kapkodja a fejét, próbálja követni. - Hol vagyunk? Mikor vehetem le a kendőt? - Izgatottan próbálja beazonosítani kedvesét, kérdőn előre nyújtva az egyik kezét. Nagyon kíváncsi, hova hozta és mit talált ki desszertnek, és miért jöttek ilyen messzire és mi a terv és uhh... Úgy érzi, már a gesztus, hogy Tony ennyit foglalkozott az estéjükkel és azzal, hogy meglepje őt, iszonyúan édes. Annyira szereti a férfit, hogy ha egyszer sikerül elkapnia, biztos alaposan a tudtára adja...

Gyanakvása féltésbe csap át és oda-vissza, ahogy szerette rohangálását hallgatja. Mikor úgy érzi, teljesen magára maradt, elejt egy halk "hahó?"-t, de viselkedik és nem kukucskál, csak elácsorog ott azon töprengve, milyen vicces látványt nyújthat. Ki tudja, talán épp a semmi közepén ácsorog, bekötött szemmel, egymaga... De ahogy kedvese visszatér mellé és megérzi az érintését, egyből megnyugszik és elmosolyodik.
- Szerencséd... - somolyog, majd ahogy végre mögé húzódik, hogy leszedje a kendőt, elfogja az izgatottság, gyomra, tenyere felforrósodik. Nem kell tovább rágnia magát azon, hol lehetnek és mivel bajlódhatott ennyit Tony. A megjegyzésre leesik az álla, majd jóízűen felnevet.
- Stark.... - Egyszer biztosan elkapja ezért!
Hunyorognia kell, szeme könnybe lábad, pislog párat, mire sikerül kiéleznie a látását - a látvány viszont olyan erővel vágja mellkason, hogy pár pillanatra a lélegzete is elakad. A barátságos kis faházat apró, reszkető lángok ölelik körbe, a tó vize sejtelmesen fodrozódik a távolban, Steve pedig hihetetlenül elérzékenyül azon, hogy Tony vett? épített? tervezettszerzett? nekik egy házat. Egy saját, igazi kuckót.
- A miénk? - súgja meghatottan, szerelmes mosolyt villantva a mellette állóra. Rajta felejti kékjeit, a fényár keltette árnyak mozgását elemzi a szeme alatt, gyengéden megszorítva a kezét. - A miénk. - Úgy érzi, a szíve menten felrobban a boldogságtól. A tudat, hogy összeköltözzenek, távol a világ problémáitól túlságosan csábító számára. Még a cuccaiért sem menne vissza.... Na jó, de, természetesen, hiszen be kell majd számolnia a randevú végkimeneteléről, ám Steve mégis önzőn azt szeretné, ha szerettével bebújhatnának a házba és többé ki sem jönnének onnan. Felsiet a verandára és lágyan nevetgél a muffinokon. Egyértelműen benne látja Tony keze munkáját, ettől pedig elolvad teljesen. Nem bírja ki, hogy le ne csenjen egy falatot, így mikor a férfi arra kéri, forduljon meg, az ujja még a szájában, épp arról nyalja le boldogan hümmögve a csokit. Térdelő kedvese láttán belefagy a mozdulatba, érzi, hogy lelke megroppan az öröm, a hála, a szerelem, a meghatottság súlya alatt.
- Tony... - rebegi, és ahogy amaz megszólítja, torkára forr a szó. Képtelen közbeszólni, csak hallgatja, egyre fátyolosabbá váló szemmel. Végül nem bírja ki és szusszanásnyi hangot hallat boldogságának, ahogy sietősen letöröl egy kicsorduló könnycseppet. Elréved azokban a gyönyörű, kedves szemekben, aztán az ismerős, szívének máris kedvessé vált ékszerre pillant, végül vissza fel a szerettére.
- Igen. Igen, hozzád megyek - Mosolya szélesedik, hangját átitatja meghatottsága. Lehajol a férfiért, hogyha nem kelne fel magától, felsegítse, és rögtön csókra húzza, mohóra és kissé könnyesre, de nem szégyelli, mert szíve sós sóhajait Tony csalta ki belőle. - Ha az első randin ilyen magasra dobod a lécet, mit csinálunk a másodikon? - nevet bele a férfi ajkaiba, de épp csak ennyi kérdést enged meg maguknak, mert aztán ismét megcsókolja, boldogan és felszabadultan, és még mindig könnyezve, két kezével szerette két kezét szorongatva. Elhúzódik tőle, halkan szipogva igyekszik visszanyelni a könnyeit, miközben kezét és a gyűrűsujját tartja Tony-nak, hogy végre felhúzhassa méltó helyére az ékszert.
- Szeretlek, Tony - vallja meg a gyűrűhúzás alatt-után, mikor fénylő kékje a kezükről visszatér Tony-ra. - Olyan veled megöregedősen. Teljes szívemből. - Közelebb vonja magához a szerettét és összedönti a homlokukat, majd, ha szabad, újabb csókba húzza magához ölelve, karjaiba zárva. Képtelen betelni vele, ahogy a boldogság is szüntelen fakad fel a mellkasából, begyógyítva az idő ütötte összes sebet.

- Igen! Igen, igen... - Újra és újra és újra elrebegi, a végén már azt sem tudja igazán, mire felel; bármiféle alattomosságot beszúrhatna most Tony a párbeszédeikbe, Steve gondolkodás nélkül rábólintana mindenre. Olyan boldog, már most megpörgetné az egész világot! Egyszerre támad fel benne az inger, hogy azonnal szétkürtölje a fél univerzumban a hírt, Carol macskájától az asgardiakon át az őrzőkig mindenkivel tudatni akarja, még a főellenségeikkel is, milyen boldog és erős kötelék jött létre köztük. Ugyanezzel az érzéssel egy időben ébred fel benne egyfajta védelmező mechanizmus is, amely viszont megtartaná kettejüknek ezt az idillt, megmentené a külvilág beavatkozásától és titokban dédelgetné, hogy örökké ilyen gyönyörűen és törhetetlenül ragyogjon. Az biztos, hogy egyelőre az utóbbit választja, kizárt ugyanis, hogy bármi másra figyeljen jelenleg, ami nem a vőlegénye.
Szenvedélyes szerelemmel csókolja Tony-t, boldogan és odaadón, szinte összeroppantja, olyan hévvel öleli közben magához, mintha eldöntötte volna, hogy magába olvasztja szerettét. Csak akkor kap észbe, mikor a férfi elhúzódik. Bocsánatkérő, kipirult, szerelmes mosollyal fürkészi őt. Annyira gyönyörű, annyira édes, annyira kedves, és Steve boldoggá fogja őt tenni, ha addig él is... Annyira belemerül ebbe az eskübe, hogy nem is nagyon szól semmit, csak bazsalyogva Tony után andalog, ahogy a pezsgőkhöz vezeti, és bárgyú, fülig érő görbülettel az arcán veszi át az egyik poharat.
- Tényleg attól féltél, nemet mondanék? - csóválja meg a fejét. Lehet, hogy az emlékei nem a legmegbízhatóbb támaszai mostanában, de abban egészen biztos, hogy Tony-nak sosem lenne képes nemet mondani. Úgy kb. semmiben sem...
- Ha már ennyire felpörögtünk, igazán előre hozhatnánk még valamit... - pendíti meg sejtelmesen, és az asztal mentén közelebb húzódik a férfihoz, kitartva oldalra a pezsgős poharat, hogy véletlenül se öntse egyikükre sem flörtölés közben. Tudja-tudja, megígérték, hogy... De egy ártatlan próbát azért megért a dolog! Hátrébb húzódik, mikor a férfi tósztot mond, és helyeslőn bólint minden pontra - még az utolsóra is, csak aztán eljutnak a tudatáig a szavak és leesik tőlük az álla. Elképedve mered a vőlegényére és maga sem tudja, dühöngjön-e vagy inkább nevessen. Valahol a kettő között rajzolódik arcjátéka, míg végül szúrós, dorgálós pillantásra és elnéző somolygásra vált.
- Na, szépen vagyunk. Mi másban sumákoltál még? - Gyanakvón felvonja a szemöldökét. Minden tisztelete és szeretete mellett határozottan kinézi ezt a fajta csínytevést Tony-ból, így nem hiszi, hogy megállt volna egyetlen tréfánál csupán. Ahogy azt sem hiszi, hogy ne várnának rá további megviccelések, de még ennek tudatában is, sőt, ennek tudatában igazán igen. Még azért méltatlankodva csóvál egyet a fején, mélységesen elítélve a poént, aztán felhörpinti a pezsgője felét és a poharat az asztalra téve szerette után siet. Ahelyett azonban, hogy csatlakozna hozzá az ajtóban, a térde alá nyúl és ölbe kapja.
- A hálóval kezdjük, és utána abban tartasz lakásbemutatót, amit nagy kegyesen rajtad hagyok. Ha hagyok egyáltalán rajtad bármit... - Könyökével beljebb tolja az ajtót és a friss házasok minden büszkeségével viszi át a küszöbön Tony-t, hogy aztán odabent letehesse őt. Nem hagyja azonban messzire jutni, a nadrágja övénél fogva húzza magához, csókot szakít, ha engedi.
- Tudod te, milyen nehezen fogtam vissza magam? - mormogja bele a férfi szájába apró, évődő harapásokkal szaggatva szét a csókot, ismét olyan hévvel bújva közben Tony-t, mintha fizikailag is eggyé szeretné olvasztani magukat. De hát a lelke állandóan az övé után sóvárog! Mint szétszakított egész, mely végre újra megtalálta a másik felét.
- Hálószoba. - adja ki végül a parancsot mély, karcos, ellentmondást nem tűrő hangon, de egyelőre nem tesz semmit, amivel fizikailag beljebb kényszerítené a férfit; hagyja, hogy most még beleszólhasson a dolgok menetébe, ha akar.