Mindent elkövetett, hogy kerülje Amerika csillagát. Mindent. Vaspáncélt húzott és reggeliért a városba ment, vagy csak spontán kimaradt, esetleg a vidéki házban töltötte a hétvégét. Mindent megtett. Mindent. Miután kudarcba fulladtak Bannerrel és rájöttek, hogy nem akarnak belepiszkálni Rogers fejébe, elment, hogy felkeresse, hogy megküzdjön a Koponya lányával. Elment és meg is küzdött vele. Konkrétan háromszor. És mindháromszor veszített. Annyit legalább megtudott viszont, hogy az eredeti tervek szerint Steve teljes tudatát ki akarták fosztogatni, szóval valahol a tudat, hogy ez nem sikerült, legalább kárpótolta Tonyt. Ellenben az nem, hogy milyen helyzetet teremtett neki a vörös p*csa. Küldetéseket vállalt, fejlesztéseket. Ha a férfi valamit tudni akart, gyorsan elhadarta a választ és Péntekre bízta. Hetek múlva már Rhodey és Bruce is képbe kerültek. Eleinte együttesen próbálták meggyőzni a fickót, hogy az ő fejében nagyobb kárt okoztak, mint Rogerséban, de amikor meglátták, hogy Tony sír, mármint előttük és őszintén összeroskadva, nem kételkedtek a barátjuk szavában. Egy szót sem szóltak senkinek, de hittek neki. És ez sokkal többet jelentett ezekben a magányos napokban Starknak, mint bármi más a világon. Nem érezte magát bolondnak, ahogy többször is, mikor a csapat éppen bandázott és ő azt leste, összeugrik e tekintetük Rogerssel. Nem, mert ketten hittek neki. Szóval már a páncélban lépeget kifelé a terméből, amikor aztán meghallja Steve hangját és kis híján sarkon fordul. - Miért is vagyunk ketten? - kérdezi, ami a szívén a száján. Ahogy kapcsol, mennyire durva tőle a kérdés - noha nem az, hisz a másiknak nincsenek róla gyöngédebb emlékei, - megrázza a fejét kissé. - Megoldom. Felesleges a gépet használni, csak... - csápol a levegőbe, többet nem nézve fel a katonára, ahogy elhalad mellette. - Oda repülök és kész. - tovább lépked, s hacsak a Kapitány nem áll elő valamivel, amivel kiskaput talál, akkor Tony nem fog vele menni. Steve szíve semmiképpen sem sérülhet, ám az övé annál inkább. Már így is halott, nem kívánja körbetáncolni a tetemét jó pofizással. Nem képes rá.
Az elmúlt hetek alapján nem számított kitörő lelkesedésre, ami Tony-t illeti, de azt nem hitte, hogy visszájára fordul majd teljesen a kapcsolatuk. Örült annak, mikor megtudta, hogy a férfi neki ajándékozta a nagy becsben tartott reaktort a mellkasából, habár erről a többiek nem sokat tudtak, így valószínűleg nem verték nagy dobra, a kapcsolatuk mégsem tűnt oldottabbnak vagy fesztelenebbnek, mint eddig volt. Nem is igazán akadt rá lehetőségük, hogy bármerre is mozduljon, mert szinte alig tudott hosszabb időre megmaradni egy légtérben a vaspáncélossal úgy, hogy amaz ne koptassa egyből le - mint ahogy most is próbálta. - Tony, állj meg. - Bár hangszíne kedves és kérlelő, van benne valami merevség, egyfajta zsigerből jövő parancs-felhang, amit tompít ugyan halvány, megértő mosolya, hogy ne hangozzék felszólításnak, ám még így is benne vagy egy seregben nevelkedett katona szellemisége, így is érezni a falakon mély zöngéje dörrenését. Ha ezzel nem állítja meg a férfit, akkor ennyi erővel elé is ugorhat és elállhatja az útját, a hatás ugyanaz - amennyiben nem jönne be a verbális figyelmeztetés, ez a B terve egyébként. Tehát így vagy úgy, de feltartóztatja Starkot és eléri, hogy egymással szembe kerüljenek. Ha kell, maga húzódik be a vaspáncélos elé, de jobban örülne, ha Tony visszafordulna hozzá. Adna egy löketet Steve-nek, hogy nem olyan egyoldalúan reménytelen ez a helyzet. - Nekem szükségem van a gépre, márpedig ez az én küldetésem, tehát én megyek. Ha szerinted egy ember is elég rá, akkor maradj itt. Majd értesítelek titeket, ha baj van. - Csak azért állította meg a férfit, hogy aztán pofátlan hidegvérrel kikerülje és elinduljon. Tudja, hogy Stark nem hagyná, hogy egyedül menjen - legalábbis eddig ebben a hitben volt, de az emlékei közt olyasmi is elveszett, ami erre akár rácáfolhat. Így Steve azzal a reménnyel indul a géphez, hogy némi fordított pszichológiával ráveheti Tony-t, hogy vele tartson. Vagy ez, vagy tényleg egyedül megy. - Ha már miattam beindítjuk a gépet, igazán rajta lehetnél te is. Jól jönne egy partner. - Mást akart mondani, ám nem tudja, nem érti a jelenlegi helyzetet kettejük közt, nem mer olyan fogalmakkal dobálózni, mint "barát" vagy "társ". Biztos oka van annak, hogy a vaspáncélos kerüli és hogy olyan sok időt tölt mostanában távol tőlük. Steve mindenesetre nem hagy időt rá, hogy Tony visszabeszélésért felelős receptorai felocsúdjanak, hanem határozott léptekkel megindul, azonnali választás elé kényszerítve barátját, vele tart-e.
Mintha láthatatlan falba ütközne, úgy koccan merevségbe és fékezi le magát. Hiába a férfi hangjában megbúvó kedvesség, biztos benne, hogy idegőrlő az, ahogyan viselkedik vele. Sosem voltak (az egymásra találásuk előtt) puszipajtások, de ettől sokkal szorosabban voltak. Noha, ha Stevenek kiesett a békülésük, hiheti még, hogy Barnes miatt van. Stark ebben bízik, ahogy megfordul és kissé unottan, már szinte türelmetlenül figyeli a katonát, a rendreutasítót, a parancsolót. A kioktató hangstílust hallva már késztetést érez, hogy a férfi arcába mosolyogjon és finoman hasba préselje egy finom csókolózás előtt - aztán kapcsol, és megdermedten hátrahőköl, ahogy a férfi elhalad mellette. Egészen biztossá válik abban, hogy Rogersben nem maradt semmi abból, amit ők ketten egymásban azon a napon lángra lobbantottak, ez pedig így, hetekkel később is meggyilkolja legbelül. Elnézi a férfi távolodó hátát és igen, mert önző, mert egy seggarc, egy egoista pasas, elgondolkodik azon, hogy nem segít neki, hogy hagyja egyedül menni. De aztán belátja, hogy az önmarcangolása nem ér annyit, hogy Steve életét kockáztassa. Ezért bár csak némán, de követni kezdi a géphez. - Fedezlek. - mondja csendesen, kissé lemaradva mögötte-mellette, de be nem érve. Nincs kedve társalogni, ahogy ehhez a küldetéshez sincs. De legutóbb, amikor nem maradt mellette, súlyos árat fizetett érte. Az életét nem áldozná fel, mert még mindig úgy szereti, mint előtte. - Mi a küldi? Nem csináltam meg a házimat. - közli, ahogy a nanotechnológiának köszönhetően leomlik róla a repülésre kész páncél és a kesztyűjébe olvad, miközben a gép felé rongyolnak. Tekintete hol előre, hol a mellette haladóra réved, de csak egy-egy másodpercre, el nem időzik. Hűvös, és önmegtartózkodó. Legközelebb már csak a gépen szólal meg. - Péntek? A koordinátákat mindjárt odaadja Kapi, aztán vihetsz bennünket. - mondja, és helyet foglal a gép gyomrában, az egyik falnak támasztva a fejét. Behunyja a szemeit és kikapcsol. Nagyon próbálkozik. Tudja, hogy Steve sem szövegel küldetés előtt, ezért eszébe sem jut, hogy majd most támad kedve cseverészni. Ha a férfi mégis hozzászól, megforgatja a szemeit, méghozzá igen csak látványosan. Ha nem tartja távol magától így, abba bele fog roppanni és robbanni fog...
Egyetlen pillanatra, de beléhasít a félelem, hogy Tony nem fogja követni, és ez beleszaggat a lelkébe. Mihez kéne kezdenie a helyzettel? Az is lehet, hogy a kapcsolatukban beállt változások okát rossz emberben keresi. Ő az, akinek kiestek az elmúlt hetek, ő az, aki lemaradt és elveszett a múltban, ahogy mondani szokták, "idején kívüli". Lehet, hogy nem Tony-t kéne faggatnia arról, mi történt, hanem magában kéne keresnie a választ? Emlékek nélkül mégis hogyan? Így mikor meghallja végül a mögé szegődő lépteket, megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, igaz csak halkan és észrevétlen, de széles vállai megereszkedésén talán látszódik. - Köszönöm - biccent enyhén oldalvást fordulva, hogy a mögötte jövőt bevárja. Érzi, hogy jóval feszültebb lett köztük a légkör, mint eddig volt, de ezt az áldozatot nem bánja, így legalább lesz lehetőségük beszélgetni egy kicsit. Ha nem erőlteti Tony-ra, külön mentek volna. - Egy űrlény elszabadult egy laboratóriumban. - feleli, majd oldalra sandít, hogy ha esetlegesen furcsálló pillantásokat kapna barátja felől, azt megmosolyoghassa. - Szerintem is furán hangzik. Valamit kísérletezgettek Észak-Carolinában és állítólag rosszul sült el. Az egész helyet evakuálni kellett, a különleges osztag tehetetlen, a kormány meg nem szeretné, ha kitudódna, vagy kiszabadulna... - magyarázza, miközben a géphez tartanak. Tekintete hol Tony-t kutatja a szeme sarkából, hol előre réved. - Odamegyünk és átnézzük a helyet, ártalmatlanítjuk a lényt, ha szükséges. Lehetséges, hogy egy kree az, úgyhogy felhívtam Danverst. - Közben elfoglalják a gépet. Steve lehuppan a vezérlőhöz és bepötyögi a koordinátákat a gépbe. Nem remélte, hogy a vaspáncélossal egymás oldalában fognak ücsörögni, de hogy tényleg ennyire távol vonuljon tőle... Szerencsére Rogers nem az a türelmetlen fajta, könnyedén csendben marad, míg a gép felemelkedik. Utána viszont... - Van valami oka annak, hogy kerülsz mostanában? - fordul hátra székestől a férfihoz. Szemöldöke felszalad annak szemforgatása láttán, ahogy a pulzusa is emelkedni kezd. - A kerülésed elég nyilvánvaló, úgyhogy akár az okokat is elárulhatnád. Haragszol rám valamiért? - Képtelen túl sokáig kerülgetni a témát, úgyhogy rövid, levegővételnyi szünet után, enyhén elbizonytalanodva hangot ad végül a gyanújának. - Tettem valamit az elmúlt hetekben, amivel megbántottalak?
Néha, egy-egy alkohol fűtötte, vagy magányos estéjén elgondolkodott rajta, hogy Steve elé áll és kerek-perec megmondja, mi a helyzet. Aztán lemondott róla, mert Banner azt javasolta, nem jó ötlet rákényszeríteni az emlékezésre. Vagy egyszer csak beugrik majd neki, vagy soha. Kényszeríteni nem lehet, miért is lehetne? Stark pedig, mivel Stevet nézte, azt, hogy neki jó legyen, hogy egyáltalán életben maradt, nem kezdett el vaktában célozgatni. Ahhoz viszont, hogy eltudja viselni azt, hogy elveszítette, el kellett veszítenie teljesen. Nem bírta volna ki, ha Peggyről hallja, vagy valaki másról... Fülel-figyel, mert nem olvasott előre. Annyira sietett lerázni Rogerst, hogy úgy volt vele, majd Péntektől lekéri az infókat. Így viszont, nincs szükség rá. Nem kérdez, csak bólogat. Danvers nevének hallatán megkönnyebbül - ergo nem lesznek kettesben, ez azért bárhonnan is nézzük, jó. Bólogat szorgosan, de nem ássa magát mélyebbre a témában. A gépen is úgy helyezkedik, hogy egyértelműen célozzon rá, nincs kedve társalogni. Ami így nem igaz. Leginkább nem mer. Sem a szemeibe nézni, sem rá, az üres ujjára, a rózsaszín ajkakra... Behunyja szemeit és azzal foglalkozik, hogy szundikáljon. Aztán jön a kérdés, amire csak megforgatja a szemeit és fújtat, de továbbra sem figyel. Aztán jól hallhatóan megváltozik a férfi hangszíne és a kérdése is konkrétabb. Stark lassan nyitja fel a szemeit, majd mély levegővel telíti a tüdejét, mielőtt szólna bármit is. Csakhogy az benn reked, mert a férfi rákérdez konkrétan az elmúlt hetekre és a vaspáncél feszes és magabiztos váza nélkül, hirtelen úgy érzi, összeroskad. A mód nem jó, amit választott, ő is tudja, Sam és Bruce is mondják neki. De mit kellene tennie? - A világ csak egyszerűen nem körülötted forog. - ekkor ráemeli lustán a szemeit, majd legyint a levegőbe. - Ne szívd mellre, előfordul. - próbál magára erőltetni egy mosolyt, de az sem megy neki teljes egészében. Úgy érzi fojtogatóvá válik a tér így, kettejükkel. Az is. Rettenetesen az. - Nem haragszom rád. Sok-sok volt a dolgom mostanában, ennyi az egész. - feleli a válla fölé mondva, de nem bántón, sokkal kedvesebb hangszínt ütve meg, mint az imént. Az azonban feltűnhet, hogy nem néz ismét Stevere. Maga elé réved. Létezhet olyan világ, ahol Vasember nem barátja többé Amerika Kapitánynak?
Csalódottan lebiggyed ajka és nem azért, mert rosszul esne neki a csipkelődő megjegyzés, hanem mert ezzel Tony ismét kikerülte a választ. Azt reméli, ha konkrétabban felhozza a kiesett heteket, azzal ráveheti Starkot egy egyenes, nyílt és őszinte válaszra. Ezen a ponton már azt sem bánná, ha összevesznének, hiszen, ha kiabálva és feszültségtől robbanva is, de legalább megtudná végre, mi a baj velük. A kedvesnek ható, terelő válasz hallatán azonban csak megzuhan a tüdeje, kiszökik egy nehéz, komoly sóhajt. Egy darabig még fürkészi Tony-t, a borostás vonásokat, állkapcsa éles vonalát, majd elvonja kékjét a profiljáról. - Jól van akkor. - Hogy csalódottságát leplezze, visszafordul a műszerfalhoz. Talán az emlékei idővel visszatérnek és magától eszébe jut, mi történt. Talán Tony előbb-utóbb megnyílik neki. Vagy talán tényleg semmiség az egész és feleslegesen emészti magát miatta. - Azért figyelj oda magadra. Nem tesz jót, ha túlhajszolod magad. - Utálja magát érte, hogy képtelen kiszűrni hangjából az aggodalmat. Egyszerűen túlságosan félti azt a kék vasketyegőt, még akkor is, ha épp haragszik rá annak konoksága miatt. Az út hátralévő részében nem tervez beszélgetést kezdeményezni, beletört egy időre annak kudarcába és látszólag semmi értelme. Azt reméli, a küldetés után, a hazaúton esetleg... Így hacsak Tony nem szól hozzá, Steve nem erőlteti a beszélgetést, míg odaérnek. Ha persze barátja végre kezdeményezne, a férfi egyből felé fordul és figyel. Amennyiben néma csendben elérik a helyszínt, a kihalt semmi közepét, ahol vastag drótkerítésekkel körbevéve a laboratórium árválkodik, közel s távol semmi élővel a környezetében, akkor a gép letétele után-alatt Steve elrendezi a fegyvereit és leszállásra készen Tony mögé húzódik, megkapaszkodva a falban, míg a hátsó ajtó lassan lenyílik előttük. - Keressünk egy bejáratot, aztán nézzünk körbe. És Tony - Kézfeje a reaktor felett koppan, ahogy megkocogtatja a vörös páncélt, megállásra kérve. - Ezúttal nem válunk szét. - inti meg a férfit halovány mosollyal, annak szemébe nézve. Nem emlékszik ugyan a legutóbbi közös küldetésre, de hallotta a többiektől annak menetét, és hogy a szétválásukba majdnem mindketten belehaltak. Ezúttal, bármi is történjék, Tony mellett akar maradni.
Megértőn, befogadón és hálásan bólogat, mint aki valóban ennyivel képes letudni az oldaláról, az ő szemszögéből. Mintha tényleg a fáradtság lenne a kerülése kulcsa. Mintha mindössze ennyire hétköznapi és egyszerű válaszról lenne szó. Lenyel egy nehéz, érdes gombócot, ahogy bólint erőszakosan és visszaejti a fejét hátra. Behunyja a szemeit, megpróbálja kizárni azt, kivel is van egy légtérben. De nem sikerül és bár csendben van, a szemei szúrnak, égnek. A mellkasa összezuhan és megint elfogy a levegője. A szíve haldoklik, könyörög, dübörög, kiabál - csak egy szó, csak egy érintés, csak egy csók. Egyetlen egy mosoly... Az út rendkívül nehéz terhet ró a mellkasára. Máris bánja, hogy vele tartott. Inkább küldte volna az üres páncélt, vagy a teljes vaslégiót. Szeme sarkából, az árnyékból, a háttérből fürkészi a férfi tarkóját. Eszébe jutnak az öleléseik, a nevetéseik, a bennfentes vicceik, a csókok, a vallomások, a becenevek, úristen a beceneveik és az a rengeteg szerelem és boldogság, amit megosztottak egymással. Szipogva törli át a képét és grimaszol bele a levegőbe, amikor Péntek közli, hogy mindjárt érkeznek. Felkel ültő helyéből és rögtön a gép végébe fárad, hogy minél előbb leléphessen róla. Ismeri a légszomjat. Ismeri a sötétséget. Ismeri a fájdalmat és a depressziót, és hiába próbál gépként túllendülni ezen az egészen - most, hogy ennyire közel van hozzá a katonája, az ő katonája, egyre gyengébb. Kihúzza magát, felvértezi magát büszkeséggel és makacssággal, ami a vérében csörgedezik. Magára hívja a páncélt, hogy a vörös-arany beborítsa és ellepje, eltakarja, megvédje, megóvja. Újra. És még egyszer. Csak az arcát hagyja szabadon. Egyelőre. Megérzi Steve jelenlétét a háta mögött, épp csak a szeme sarkából les hátra rá, hogy aztán ismét előre forduljon. Rendezi belső oszlopait, megpróbál igazítani a mimikáján és a légzésén is. Hiába szúr és hasít. Hiába gyötri és kínozza minden légvétele. Addig jól elbírja mindezt, amíg a férfi keze a mellkasára nem koccan. Lepillant arra, majd fel Rogers szemébe. A szavak akár láthatatlan kezek, erős markok fonódnak a torka köré, hogy megfosszák a hangjától és még hátra is billen kissé, elvesztve az egyensúlyát. - Nem fog menni. - mondja csendesen, már szinte rekedtes hangon. Péntek megszólal - de csak Tony fülében -, hogy a lezuhanó vérnyomására reagáljon, ám a férfi mintha észre sem venné, végig Steveen tartja a szemeit. - Nem bírom tovább. - elneveti magát keserűen, majd megragadja Steve mellkasán az öltözékét és magához rántja durván és erősen. Megcsókolja a férfit, éppen csak egyetlen légzés, egyetlen töltés, egyetlen fuvallat és a szíve feltámad, belepumpálja a puha ajkaik egymáson mozgása a reményt, a fényt és a lelkesedést, a vágyat és akarást. Stark aztán úgy löki el, mintha nem számítana neki a férfi - pedig nagyon is, épp csak fellélegzik! Mélyre szívja a levegőt, mintha valóban lélegeztetésen esett volna át. Szemei ragyognak, ahogy a kékekre pillant és egy egészen széles, őszinte, kivirágzó mosoly is fültől fülig suhan az arcán. - Csak... ez csak... - még liheg a katarzist követően. - Csak sok szerencsét akartam kívánni. - elneveti magát, de elég groteszk, ahogy a szemei fátyolosodnak. Hogy véletlenül se tárja fel, miféle fájdalommal járt a számára ez utóbbi gyönyörű kezdeményezése, az arcát vasálarc mögé rejti és rögtön elrepül. Föl. Fel. El. A magasba, és némítja a rádiót. Úgy tűnik, hogy Tonynak most eszében sincs a talajon maradnia... Ha bárki látja, olyan érzése támadhatna, mintha a Vasember most először próbálná ki, milyen élmény repülni. Annyira beleéli magát, olyan boldogan repked és annál súlyosabban landol féltérdre végül a labor előtt, maga elé tartva a karjait - jó nagy előnnyel Steveel szemben.
- Nem? Miért? - Értetlenül, egész törzsével a férfi felé fordul, meg sem próbálja leplezni gondterheltségét. Mi a baj? Miért akar szétválni? Kérdőjelek sorakoznak Rogers arcán, féltése pedig tovább mélyül, ahogy Tony kifakad. Ezúttal nem kérdez vissza, nem szól közbe, türelmesen vár, kékjeivel a barnákra tapadva, hogy tudassa, itt van, rá figyel, vele bármit megoszthat. Elnyílik tenyere, szétbontja a levegőben az ujjait, ahogy Tony odarántja. Az ajkára tapadó ajkak idegen nosztalgiával üdvözlik, Steve-ben pedig megfagy minden, de olyan forrón dermed mozdulatlanná az egész bensője, hogy annál nagyobb hévvel robban aztán. Csillagok kenődnek lelke falára, minden olyan ismerős és különös és érzéki... A csók túl hamar véget ér ahhoz, hogy tovább elemezze, Steve-et pedig túlságosan legyűrte a meglepettség. Nem volt ideje viszonozni! Amikor pedig mozdul, hogy mondjon valamit, hogy megtegye, Tony szabadkozni kezd. - Ton... - Az elreppenő, vörös folt után fordul, ketyegője még mindig vadul dübörög a mellkasában. Megnyalja az ajkát, a férfi ízét érzi magának, a csók ízét. Tony. Ízét. Tony í... Kifújja a levegőt, most érzi csak, hogy egészen eddig bent tartotta. Kell neki néhány másodperc, míg fújtatva összeszedi a gondolatait. Megcsókolta. Csókolóztak. És olyan jól esett... Először tétován indul csak el, aztán futásra vált. Nem akar lemaradni Tony-tól, nem így, nem most. A végén tényleg elválnak és tényleg történik valami, márpedig azt képtelen lenne feldolgozni. Azt sem igazán tudja mondjuk, hogy hogyan kéne reagálnia... Kizárt, hogy ezzel csak szerencsét akart kívánni. Ez a rengeteg kérdés megbolondítja Rogerst, még csak kifutni sem tudja őket magából, mindegy, mennyire teper, hogy beérje a férfit. A küldetés az első. A küldetés az első. A küld.... - Tony! - felzárkózik mellé, bárhol is éri őt be. Ha kell, az épületbe követi, ha kint várta meg, még ott. Kékje leragad a vörösön, mintha az sokkal érdekesebb lenne, mint a veszélyek, melyeket az épület rejtegethet - és így is van. Borzasztó nehezére esik háttérbe tolnia a szívét, hogy arra figyeljen, ami előttük van és ne arra, ami mellette. - ...keressük meg a laboratóriumot, ahonnét elszabadult. Hátha találunk valami nyomot. - motyogja, de hangja már közel sem olyan katonás és parancsoló. Mintha üvegszilánkon járna. Fogalma sincs, hogy kezelje ezt a helyzetet, hogyan kéne reagálnia és hogyan kéne megállnia, hogy ne csókolja meg... Mi van, ha Starkot tényleg csak elkapta valami, vagy ugratni akarta őt? Mi van, ha bevallja, hogy ez a csók neki többet jelentett, mint az elvesztett emlékei? Hogy lehetne ez az erős vonzalom, amit a férfi iránt érez, kölcsönös? Képtelen a küldetésre koncentrálni. - Erre. - mondja végül, ahogy lefordul az első lehetőségnél balra. Az épület sötét és teljesen kihaltnak tűnik, semmi gyanúsat vagy különöset nem lát és nem hall egyelőre. Nem mintha nem vonná el a figyelmét a mellette lévőből áradó fény újra és újra...
A csók életet lehel fáradt, kiszáradt és üres testébe. A gyomra bukfencezik, a tüdeje feléled, a szívében szunnyadó szerelem lángra kap. Ha nagyon költői akarna lenni - és kissé túlzó is - a színét is visszanyeri tőle. Rövid, röpke, csupán egyetlen másodperc, mégis Stark teljes körvonalát megtölti élettel. Életre kel. Feltámad. Új erőre kap, akár egy főnix madár, ami hamvaiból ébredezik. Szemei megtelnek élettel, ahogy elhátrál, ahogy ellöki magától a férfit és még mosolyogni is kedve támad. Őszintén. Igazán. Olyan görbét ívelve ajkaival, amit már hetek óta nem érezhetett. Már szinte zsibbad az arca tőle! És be kell magának vallania, hogy ez sokkal kényelmesebb és élhetőbb lenne, mint az, hogy távol marad tőle. Inkább feszegetné barátságuk határait újra és még egyszer. Százszor. Ha egyszer szerettél, talán megint belém szerethetsz. Nem? Tony már az épületben téblábol mellkasa - és tenyerei fényét használva fel, hogy az üres, poros és szinte sötét falak között meglelje, amit keresnek. Ekkor fut be hozzá Rogers. Stark nem érez bűntudatot, épp ellenkezőleg. Nem érzi úgy, hogy magyarázkodnia kéne és ezt járása, le nem állása bizonyítja is. - Jól van. Lefuttatom a hőtérképet. - mondja, miközben követi a kék katonát vörös fémruhájában. Habár Rogers megy elől, Stark azért odafigyel rá, hogy a lába elé világítson és jól látható legyen, mi várja őket. - Ha van itt egy ufó, jól elbújt. - mondja, miközben bár kezével előre, Stevenek segít látni, a fejével mindenfelé tekinget. Péntek nem csak a hőt kezeli, s nem csak abból tájékozódik, így jóval könnyebben észre veszi a bajt, mint ők ketten. - Lehet, hogy elő kéne csalogatni... Mármint élvezem veled ezt a kissé különös küldit, de ha gamma-sugárzásba sétálunk bele, nem fogok ennyire vigyorogni. - motyogja. Talán tovább is beszélne, de a fejük felett reped a plafon és konkrétan úgy fest, hogy ez a folyosó omlani is készül. Stark egy váratlan pillanatban nyalja fel Amerika Kapitányt, hogy a legtávolabbi falig suhanjon vele, aminek aztán neki dönti. Vasember teljes váza fölé magasodik, így a lepotyogó tégla, és beton darabok az ő fejére és hátára zuhannak. Steve nagyon közel van hozzá, így bár stabil a póz, amiben feszül előtte - az álarc mögött a férfit fürkészik szemei. - Mondtam, hogy fedezlek. - hangja komoly, s bár enyhe rángások jelzik, hogy még mindig csapódik a hátának egy-egy darab, nem mozdul, amíg az véget nem ér. Jobbjával támaszkodik Rogers feje mellett, baljával valahol a férfi feje felett tart beton'biztos'ernyőt. - Péntek! - ennyit kell mondania és egy vörös sugárnyaláb elvágja a háta mögé tetris-ként felépülő hegyomlást. - Talán inkább... - pontosan a férfi mögötti falba robbant egyet, ám pár méterrel odébb. - Arra. - mekkora szerencse, hogy rajta van Vasember páncélja, Steve így nem láthatja, hogy a férfi másra sem képes fókuszálni, csak a szájára. Nedvesít sajátján és kedvesen mosolyog rá, persze ez így láthatatlan. - Óvatosan! Talán jobb, ha én megyek előre. - mondja, aztán finoman elhúzódik, hogy a megfelelőnek ítélt irányba induljon.
Fogalma sincs, mi zavarja össze ennyire, a küldetésben rejlő, tisztázatlan pontok és lyukak, vagy Tony csókja miatt lát rémeket és nem létező összeesküvéseket mindenhol. Tény, hogy az a csók, a férfi viselkedése rendesen megkavarta az érzékszerveit és az ítélőképességét, de ha minden erejével megpróbálja gondolatai hátsó szegletébe száműzni (nem megy!), akkor is meg kell állapítania, hogy valami ezzel az építménnyel kapcsolatban igenis furcsa. - Nem gondolod, hogy talán ez is csapda? - Az információ megbízható forrásból jött, de hát legutóbb is belesétáltak. Semmi sem garantálja, hogy ezúttal nem arról van-e szó megint. Nem mintha ennyire előítéletes vagy gyanakvó lenne, ellenben furcsa, hogy Tony hőtérképe nem érzékel semmit és senkit rajtuk kívül. Vagy az ellenfél más jellegű, mint amire gondoltak, vagy valami nem igazán... Ekkor hallja meg a robbanást és érzi meg a rántást egyidejűleg. A következő pillanatban már egy falon csattan, Tony-val magán, maga felett. A szoros póz miatt nincs esélye levenni a pajzsát, hogy segítsen felfogni a lehulló betont, így csak aggódva és némileg megilletődve bámulja a páncélt maga felett. Zavarja, hogy nem láthat át rajta, nem nézhet bele mélyen azokba a barna szemekbe, nem olvashat ki belőlük olyan titkokat, melyeket nagyon is szeretne tudni. - Elfelejted, hogy pajzsom van - Félmosolyra görbül a szája, de le sem veszi a szemét a maszkról. Még ha nem is látja, tudja, hogy alatta ott van Tony, aki viszont kiolvashat a kékjeiből mindent. - Nem sérültél meg? - Tenyere előbb a reaktorra siklik annak fényét ellenőrizve, majd fel az erős vállakra, hogy ha támasz kellene, meg tudja tartani. Felhúzza a vállát és az arcát takarja, ahogy Tony robbant mellette, majd egyszer még a maszkra réved töprengve. Az a csók... Ismerősnek tűnt. Talán csak azért, mert sokszor gondolt már rá, milyen lenne, ha ők ketten... - Köszönöm - biccent, de a gondolatai egészen másra fókuszálnak. Ha nem lenne rajta maszk, most egész biztosan megcsókolná, így viszont kénytelen ellenállni az ingereknek. Egy pillanatra még kitart kékje a vörösön, aztán lassan elhúzódik, felegyenesedik, amennyire tud. - Megyek én előre, ha már ekkora itt a vendégszeretet. - A pajzsot viszont leakasztja a hátáról és maga elé tartja, hogy fel legyen készülve rá, bármi is jönne szembe, vagy épp zuhanna a fejükre. Elindul az új irányba, ezúttal sokkal körültekintőbben. El-elsandít Tony felé, igyekszik félretenni azt, ami köztük zajlik éppen, de elég nehéz, mikor ennyire közel van hozzá. Két folyosóval odébb elérik a laboratóriumot, annak vastag, átlátszó falai vannak és egy számkód nyitja az ajtót. - Megkaptuk a kódot, itt van nálam. - De tudja fejből is, úgyhogy bepötyögi, mire az ajtó széthúzódik előttük, bejárást biztosítva. A labor láthatóan fel van dúlva, mintha tornádó söpört volna végig rajta, több berendezés is felborult, eltört vagy megrongálódott. Steve besétál a nyomokat vizslatva, és ha Tony is bejött, az ajtó bezáródik mögöttük...
Nincsen hozzá semmi joga, hogy összezavarja, bántsa, vagy megsértse a férfit. Ezzel ő is tisztában van. Ennek ellenére azt érzi, hogy muszáj egy kicsit felpiszkálnia a felszínt. Önző mód csak arra tud gondolni, hogy hosszú távon nem fogja tudni elviselni a maga oldalán. Ha az egész kapcsolatuk arra az egy éjszakára épült, akkor meg is érdemli, hogy ez lett a vége. Ha viszont Steveben attól függetlenül is vannak gyöngédebb érzelmek ő iránta, akkor joga van azokat feltámasztani, megszerezni. Újra, ha kell. Nincs ideje válaszolni, mert rájuk omlik a plafon. Gyorsabban reagál, mint a Kapitány, rögtön menedékbe rántja magával. A vaspáncélból szolgál pajzsot a férfi és a támadó, veszélyes környezete közé. - Legközelebb hagyom, hogy a nyakadba ugorjon a plafon... - motyogja kissé szkeptikusan, végül csak lefojt egy mosolyt. - Ráérsz hálálkodni. - toldja még hozzá, majd koncentrálni kezd, merre indulhatnak tovább. A férfi kérdésére felé fordítja a fejét, de csak mosolyog rajta. - Minden rendben. - hiába öleli körbe őt kemény, szilárd vas, még azon keresztül is érzi az őt érintő kezeket. Éppen emiatt robbant rögvest, hogy tovább haladhassanak. A köszönetnyilvánításra csak bólint határozottan, majd egyszerre indulnak meg végül a robbantott lyuk felé. Nem tiltakozik, amikor a vibránium lekerül a férfi hátáról és maga elé tartja azt. Vasember a fényt szolgáltatja, közben pedig megpróbál fülelni, hallhat e valamit a közelben. Bármit. A labor előtt megáll, forgolódik, Pénteket is megkéri, hogy figyeljen. Készenlétbe áll, hogyha az ajtóból rájuk ordít, vagy ugrik valami, azt a kellő fegyverekkel köszöntse. Aztán, ahogy Steve átlépi a küszöböt, ő is követi. - Lakályos. - nézi a leomló vakolatot, a felborult asztalokat, a szét szórt kémcsöveket. Ahogy az ajtó bezárul, hátra fordul és rosszallóan fürkészi azt. - O-oké. - nem foglalkozik vele, mert abban a tudatban sétál beljebb, hogy Rogers ki tudja nyitni. Arcáról leomlik a vasálarc, hogy aztán saját szemeivel nézhessen szét. Mindenféle iratokat a kezébe vesz, mindenféle képleteket tanulmányoz. - Ezek durva emberkísérletek... - az egyiken megakad a szeme, rögtön félresöpri a papírokat arról az aktáról. Magához veszi, felemeli és hátrahőkölve leakad a lélegzete is. A papírok között ugyanis arról a csápos lényről talál fotókat, akivel azon a napon harcoltak. Amikor még Steve... Tehát ő is egy ember volt?! - A fenébe. - idegeskedik, rögtön felhevülten eldobja a papírt és az ajtó felé lendül. - Nyisd az ajtót. Most! - nem kéri, parancsolja, s nem kedvesen, ingerülten, mérgesen. A rettegés, a félelem fogja el. Nem képes tisztán gondolkodni. Fel-alá téblábol, és ha kell, sürgeti Stevet, ordít vele.
A hangulat mintha megkönnyebbülne köztük most, hogy minden más szó szerint rájuk nehezedik, és ez Steve arcára is mosolyt csal. Ha képesek viccelődni egymással, akkor talán van még esély rá, hogy valami jót hozzanak ki ebből az egészből. És "jó" alatt igen, meglehet, hogy véletlenül pont egy újabb ismételt csókot ért... A bezáródó ajtóra nem különösebben figyel fel, annak tudatában van, hogy a kóddal bármikor kijuthatnak. Sokkal inkább a megbúvó veszélyre figyel, a történteket próbálja rekonstruálni a nyomok alapján. Abban egészen biztosan igazak a kapott információk, hogy bármit is őriztek itt, az elszabadult... Vért azonban nem lát jelentős mennyiségben sehol, így a többire már nehezebb következtetni. A felborított, műtőasztalszerű ágyhoz lép és felállítja azt. Megnézi az ágy oldalához rögzített szíjakat, a karmolásnyomokat az ágy fém keretén. Bármi is feküdt itt, nem élt át kellemes perceket. - Mit találtál? - kapja Tony felé a fejét az emberkísérletek hallatán. Sejtette, hogy ez az egész dolog bűzlik valahol ott, hogy az elsumákolás az elsődleges cél, de hogy konkrét emberkísérletekről legyen szó... És ezek után van képük a Bosszúállókkal elvégeztetni a piszkos munkát? - Mi az? Mit találtál? - Tony kapkodása és hevessége megijeszti, aggódva pislog rá kettőt, de aztán engedelmeskedik és az ajtóhoz siet. Hisz abban, hogy a kijutásuk sürgős, a többit pedig menet közben is megbeszélhetik. Az ajtóhoz sietve bepötyögi a kódot, ám a készülék elutasítja azt. - Most csak szórakozol velem... - Türelmetlen sóhajjal pötyögi be megint, és mivel erre sem reagál az ajtó, ráfog a pajzsára és azzal csap a fém felületre. Beakasztja a vibrániumot az ajtó két lapja közé és teljes erejével nekilendülve megpróbálja szétfeszíteni azt. - Ahh fenébe... - morogva rántja ki a pajzsot és körbeforog, másik kijárat után kutatva. - Mi az ördög folyik itt? - kérdi Tony-t, ahogy elhúzódik a faltól a vaspáncélos mellé, annak vállába kapaszkodva. - Próbáld meg kirobbantani. - Nem tudja, ehhez miért szükséges Starkba kapaszkodnia, mégsem engedi el, támogatása jeleként, míg ki nem szúrja a félreejtett papírokat. Lassan lecsúszik a keze a páncélról, feje oldalra billen. A betemetett papírok alól a fényképnek csak a fele látszik ki, de azok a nyúlványok, a testre, nyakra tekeredő csápok, a korongok a homlokán... A robbanás felrázza a képzeletéből, a fején csóválva néz körbe. - Hívd Danverst, már úton kell lennie. - javasolja a robbantás eredménytelensége láttán. Ő maga addig a plafonra mered, majd odébb húz egy asztalt pár méterrel és annak tetejére mászik, pajzsát a hátára akasztva, onnan pedig felkapaszkodik a szellőzőrácsokra, felhúzza magát. - Itt sem jutunk ki - közli egy sóhajjal, lassan visszaeresztve magát az asztalra.
Könnyebbült a lelke csók után. És minden egyes perccel egyre nyugodtabb, fesztelen. Semmi sem a régi, de ez őszerinte csak elhatározás kérdése. Addig a békesség medrében lubickol, amíg a laborban azok a bizonyos papírok a kezébe nem kerülnek. Addig. És csakis addig érez nyugalmat a kék fény mögött, mellkasa gyomrában. Mintha egy éles szilánk fúródna keresztül éppen ébredező szívén. Mintha egy jéghideg kar nyúlna át a testén, egészen a bíbor mozgatóizmáig, hogy arra hajtogatva ujjait, egyre kisebbre préselje. Érzi, hogy fogy a levegője, az ereje. Beleszédül a lendületbe, ahogy elhajítja a papírt és rákiabál Stevere. Nem! Nem. Nem! Nem. Nem. Nem! Nem! És nem! - Csak nyisd már ki!! - kiabál vele, ahogy az erő elhagyja. A mellkasára betontömbök ülnek, lehúzzák. Fájni kezd a szíve és annak területe. Nem csak szellemileg, lelkileg, de fizikailag is megterheli a kétségbeesése, az aggodalma. Nem. Nem. Nem. Még egyszer nem. Még egyszer nem tehetik meg vele. Nem. Többé nem! Péntek közben szeretné Tony figyelmét felhívni rá, hogy várhatóan pánikrohama lesz, de Stark rögtön üvöltözni kezd vele. - Péntek!? - kiabál idegesen, miközben bogár barna szemei körül karikák villannak. - Péntek!! Kijárat keresése! Azonnal! - üvölt, nem hagy időt a virtuális jobb kezének sem, hogy szót kapjon. Mindössze egyetlen "Értettem." Vállai megzuhannak, amikor látja, hogy a kód nem működik kifelé. Tony ajkai elnyílnak és mint akit sóhaján keresztül elhagy az élet, úgy roskad hátra két lépést. Steve minden ütése, minden próbálkozása egy szívdobbanás a mellkasában, egy emlék. Egy csók. Egy ölelés. - Ki kell... - szemeit nem képes levenni Steveről, ahogy mellé lép és a vállára fog. Tony törzzsel felé fordul, egészen olyan elgyengült és rémült, mintha máris megsebesült volna. - Ki kell jutnunk innen, Steve. - szinte csak pihegi, ahogy a kérést/utasítást hallva aprókat bólogat. Össze kell szednie magát. Legutóbb csak egy részét veszítette el. Nem fogja megengedni senkinek, hogy ártson Rogersnek. Erre gondol, amikor minden energiát a rakétáiba küld. - Energiát a sugárvetőkbe. Mindent próbáljunk meg! - mondja, ahogy megfeszült izmokkal az ajtóra céloz. Hiába. Stark újra és újra megpróbálja. Újra rá lő. Hallja, hogy Steve is próbálkozik, hogy kéri, hogy vázolja a helyzetüket, de csak maga elé révedve piheg. Újra lejátszódik benne a folyamat, ahogy egymást nézik a hajón, ahogy elképzeli, hogyan adja neki oda a gyűrűt, hogy... - Nem! - robban előre teljes vázával, és vasöklével kezdi ütni az ajtót, a falat mellette. Mindkét kezével. Dühétől izzó tekintettel. A mellkasából is lő, aminek lendülete hátra löki őt - talpaival végig a talajba kapaszkodva. Újra üt. Újra. Megint és még egyszer. Olyan erővel próbálkozik, hogy saját öklei sérülnek Vasemberben. - Nem! Engedj ki minket! - kiabál, ahogy aztán már megtámaszkodik két tenyerével az ajtónak és lefelé bámul, valahová a az ajtón egy pontra. Onnan oldalra fordul és a falakba lő, próbálkozik, nem adja fel. Nem adhatja fel. - Péntek!? Azonnal hívd ide Danverst és minden mozdítható Bosszúállónkat... - ekkor már Stevere emeli tekintetét, de meglehetős letargiával. Szemei fátyolosodnak, mint aki ismét veszített, úgy érzi magát. Ahogy nézi a férfit, eszébe jut, milyen terveket készített a nő, hogy mit akart Steveből csinálni, és ettől összerándul a gyomra. - Ide figyelj! - indul el Steve felé indulatosan, hogy annak az uniformisába kapaszkodva magához rántsa a férfit idegesen és rendkívül aggodalmasan. - Figyelj most rám és felejts el minden mást! Ha... Ha bármi megtámad minket, ez a páncél köréd fog épülni. Megértetted?! Megértetted??? - kérdezi, miközben enyhén rángat is rajta. - Péntek ki fog vinni innen és te nem jössz vissza! Felfogtad? Nem fogsz vissza jönni értem!! Elmész és nem foglalkozol velem. Ez nem kérés! Nem kérlek rá, hanem parancsolok, utasítalak. Fogadj szót nekem egyszer a kicseszett életedben! - üvöltözik vele teljes torka szakadtából. Semmi más nem villan szemeiben, csak a rettegése. El tudja viselni, ha őt nem szereti. Igen, képes rá. De azt nem, ha Stevetől elveszik Amerika csillagát és egy közönséges bűnözőt csinálnak belőle. Azt nem. Ellenséget nem. És azt sem, hogy a férfi lelkét torzítsák. Hogy aztán bűntudat marcangolja egész életében... Nem! Nem. Ezt semmiképpen sem fogja engedni. Előbb belehal... - Elmész és nem fogsz visszanézni. Megértetted? - ekkor már mindkét fémbe bújt tenyere Steve arcán hever, két oldalról, épp összeérintené homlokaikat. Csakhogy a szoba aztán vörös fényben kezd úszni. Stark rögtön Steve elé mozdul, egyik karját kivetve elé védelmezően.
- Ki fogunk jutni, Tony - ígéri, határozottan megszorongatva a vörös páncélt. Nem tudja, mi miatt aggódjon jobban: a kijárat keresése és Tony állapota egyaránt aggasztja. Nem érti a férfit elöntő, semmiből jött pánikot és fogalma sincs, hogyan nyugtathatná meg. Úgy érzi, nincs idejük egymás lelkével foglalkozni, így megpróbál más kijáratot keresni, de fél szeme és fél szíve ugyanúgy Tony-t követi, merre jár és mivel próbálkozik. Mindkettejük kísérlete kudarcba fullad, amit Steve egy öblösebb sóhajjal könyvelne el. Ha a B és C terv sem jött be, akkor sincs okuk pánikba esni, hiszen ott még az egész ABC... Ezt épp közölné Tony-val is, mikor az magából kikelve verni kezdi a falat. Steve megilletődve figyeli, halkan mögé lép, végül meg is ragadja és elhúzná a faltól. - Tony? Hagyd abba! Tony! Ez nem segít. - Szembe akarja fordítani magával, hogy egymásra nézzenek. Megint azt érzi, amit az elmúlt hetekben is; valamiből kimaradt, valamiről nem tud. Elvesztett emlékeinek jelentősége most kúszik be a képbe. - Te tudod, mi folyik itt, ugye? - Nem egészen kérdés, inkább amolyan tényszerű megállapítás ez a részéről. Persze, hogy tudja, hiszen nyomozott. Azért volt távol ennyit a bázisról és azért kerüli őt ennyire. Rájött valamire, amit nem akart, hogy ő is tudjon. Ez annyira Tony-ra vall, hogy egyszerre dühíti és melengeti a lelkét... - Tony... - próbál közbevágni a parancsok sorozatába, de a rángatásra elnémul, kénytelen hagyni, hogy a másikból áradó szavak és indulatok lassan elapadjanak. A szokásos hidegvérével figyeli, csak kékje vibrál fájdalmasan és féltőn, kérdésekkel tele. Az ötletre megrázza a fejét, de szeme üzeni csupán, hogy ezekkel az utasításokkal képtelen azonosulni. - Tony... Tony, hé, Tony! Te figyelj rám! Figyelj. Nyugodj meg, kérlek! Nyugodj meg. - Az arcát fogó kezekre mar, határozottan megszorítja, megpróbálja kizökkenteni a férfit a pánikból. - Nem megyek sehova. Nem hagylak egyedül. Bármi is ez, együtt nézünk vele szembe. Te meg én. Együtt legyőzzük. Rendben? - A szembogarak közt váltogatja kékjét, majd lassan közelebb húzza magához, összedönti a homlokukat. - Ne kérd, hogy hagyjalak itt, mert arra képtelen vagyok. Sosem hagynálak hátra, mert én... - Vallomását megakasztja a vörösen felvillanó szoba. Bár Tony behúzódik elé, Steve harcra készen kézbe veszi a pajzsát. A férfi túlzó védelme egyértelművé teszi, hogy valószínűleg ő a célpont, márpedig harc nélkül nem fogja magát megadni. - Ha ennek vége, beszélnünk kell - sandít oldalra a vörös páncélra. Már kezdi sejteni, mi mindenből maradt ki, és hiába próbálták őt védeni ezzel, nem tetszik neki. Tudni akar mindent, amit eddig eltitkoltak előle és azt is, ami a jövőben még őrá várhat. Közben az ajtó, amit hiába feszegetett, szétnyílik, és teret ad egy ismerős alaknak, ki Steve elveszett emlékeiben él csupán. - Legközelebb építhetnél valami csapda-detektort - jegyzi meg Tony-nak félhangosan, ahogyan a Koponya lánya belép, nyomában egy tucat emberszerű, különös maszkot viselő katonával, kiknek hátán rovarszerű szárnyak és póklábakhoz hasonló csápok állnak ki. Steve ösztönösen Tony kezére fog, továbbra is úgy érezve, nyugtatnia kell, mielőtt valami meggondolatlanságot művelne.
Esze ágában sincs abbahagyni. Ha tehetné a teljes kócerájt lerobbantaná a fejük fölül, de attól tart, hogy megsérülhetne a szerette. A gyöngéd érintés, ahogy a kesztyűs kéz elhúzza a faltól csak még jobban ropogtatja a belső vázát. Érzi, hogy morzsolódnak oszlopai porrá és hogyan költözik helyükre a hideg levegő, hogy deret és sötétséget hozzanak alig ébredező szívére. Szembe fordul Steveel és a pillantásában ott lehet minden, mert Rogers kérdése kivételesen okos, pedig köztudott, hogy nem egy zseni - ahhoz túl ártatlan és óvatos, többek között ezt szereti benne Stark. Tony, mintha mindent eldobhatna, olyan szerelmesen ugrál a kékek között, az sem érdekli, hogy épp azzal vádolja burkolt kérdésbe foglalva, hogy titkolózott eddig. - Igen, én tudom. Én jobban tudom mindannyiunknál, hogy mi folyik itt. - vallja be nyersen, kihúzva magát, még állán is biccentve egyet hozzá. Nem fogja tovább elrejteni előle, sem titkolni, vagy tagadni. Értelme nincs. És most, hogy ilyen közel a veszélyforrás, eszébe sincs hazudni, vagy időt vesztegetni ostobaságokra. Ahogy körvonalazódik benne, milyen végkimenetelei lehetnek ennek a helyzetnek, megszállja a rettegés és rögtön a legelső tervébe kapaszkodva kap Steveért, hogyha kell, belerázza a fejébe, hogy itt nem maradhat. A tiltakozása gyengítik a vaspáncélost. Abba reménykedett, abba kapaszkodott, hogy a rémülete megértést ültet Rogers fejébe és talán majd arra, legalább arra hallgatni is fog. - Steve... Steve te ezt nem érted, Steve... - próbál közbeszólni, de a csuklóira maró kezek és a másik határozottsága néma fejrázásra csökkentik ellenkezését. Ahogy homlokaik összekoccannak és ahogy eggyé válik körvonaluk Tony némán felsóhajt. A szíve felrobban, darabkái valahová a bordái közé fúródnak. - ...te? - kérdi, miközben lágyan ringatózik arcával a másikén. Aztán elszólítja őket egymástól a küldetésük. Stark rögtön elfordul, hogy védelmezően lépjen fel, ha szükséges. Hallja, hogy mit mond a férfi, de most a legkisebb gondja az, hogy Amerika Kapitánya nem érti a helyzetet. Tényleg bármi más e percben fontosabb ennél, ezért nem is reagál rá, előre réved és az ajtót kémleli, ami lassacskán szétnyílik beeresztve rajta a vörös hajú picsát és annak seregét. - Rajta leszek. - biccent válla fölött, de máris kihúzza magát, ahogy a nővel farkasszemet néz. Egyelőre még nem takarja el az arcát előle, meg a csápos gusztustalanságok elől. A kezére fogó tenyér felé pillant, egy pár másodpercig azon felejtve szemeit. - Hát ezt egyszerűen nem hiszem el! Azt mondták, hogy egy zseni vagy, erre fel elhozod nekem a Kapitányt. - kacarászik a vékonyka hangján a nő, mire Stark minden porcikája megfeszül. A lények persze közben a falak mentén igyekeznek körbe venni őket. - Honnan tudod, hogy nem leszámolni jöttünk veled? - kérdi, arcán rideg elégedettséggel. Minden izma megfeszülten pihen a képén, ha lenne képessége rá, biztos a tekintetével ölne. - Ugyan, kérlek. Egyszer már elbuktatok. Te meg hányszor is? Három? Négy? Nem számolom azóta. - a haját dobálva ugrik fel a legközelebbi asztalra. Onnan nézi a két férfit. Stark egyelőre nem mozdul Steve mellől. - ... vagy nem tudtad? - kérdi a Kapitánytól. - Azóta se emlékszel? Ha tudom, hogy ekkora dózis elég... - mintha meglepettség ötvözné boldogságát, olyan derűvel hahotázik az arcukba. - Ne figyelj rá. - nem néz fel Stevere, csak a válla fölött szól hátra hozzá. - Ez érdekes... - a nő szeme ragyog a felismeréstől. - Azóta sem emlékszel rá, hogy Stark és te a... - ám a nőnek nincs esélye rá, hogy befejezze a kérdését, mert Stark lelövi. Sinthea az asztal mögé esik, és ekkor megkezdődik a harc. A kapcsolatuk milyenségére a nőnek nem volt nehéz rájönnie, miután Tony azóta üldözi őt, hogy ártott Rogersnek. És aztán meg persze, egy-egy csatározásuk közben el is szólta magát, mit veszített. A nő ezt szerette volna Steve szemére hányni most. - A fenébe. - morrogja, ahogy lövöldözni kezd a rájuk ugró dögökre. - Gyerünk! - a nyitott ajtó felé bök a fejével, amire felölti a páncélt és ha tudja, előre engedi szerettét.
Kezdőlap
