Habár senki sem sejthette, hogy mi zajlik kettejük között - ügyeltek rá egyelőre, hogy ez így maradjon, amíg teljesen ki nem heverik a történteket mindnyájan - mindenkinek feltűnt, mennyit változott Tony. Könnyedén ráfogták, hogy a túlélés szelleme szállta meg, az élet szeretete és a győzelem negédes nedűje. Leszálltak róla az emberek, a kormány, elvégre a hősök sorait gyarapította. A boldogsága tárgyán kívül más nem tudta, hogy a szíve hajtott virágokat és a lelke borult rügybe, hogy élettel és szerelemmel, szenvedéllyel teli bensője tükrét láthatták szemeiben, amikor kávéfőzés közben dúdolgatott, vagy amikor elfelejtett csipkelődni a társaival. S, ha valaki rá is kérdett, rögtön vádlóvá vált, hogy: - Ugyan, miért ne lehetnék vidám? Aztán ott voltak a titkos szerelmeskedéseik, amik olyan izgivé és szenvedélyessé tették amúgy sem hűvös jegyességük mindennapjait. A laborban Banner mögött, vagy Fury irodája mellett a liftben. Úton-útfélen egymásba gabalyodott a tekintetük és Tony nem bánta, amikor a szoba végében ücsörögve szemeztek, vagy amikor a többiek orra előtt dobált neki mocskos sms-eket. Élvezte, nagyon is élvezte, hogy ez a titok csak a kettejüké, s hogy nem kell magyarázkodni, vagy menekülni a fotósok elől. Élvezte, hogy nem volt semmi más a világon, csak ők ketten. Hogy az egész világ hirtelen díszletté vált... - Átveszed Romanoff? - kérdezte, s jött a válasz; Ha muszáj. Aztán a vörös kémnővel helyet cserélve elhúzott Barton mellett, s a gép végébe igyekezett. Oda, ahol a Kapitányt sejtette. Ott is volt Wilsonnal. A túloldalt állt meg, úgy téve, mintha valamit ellenőrizne, Sam mögött, szemben Steveel. Kiszélesedő mosollyal figyelte a férfit, nem is gondolva bele, miféle küldetést kaptak Furytól. A barna bogarait talán le sem vette volna róla, ha Banner nem piszkál bele... - Valami bűzlik. - mondta, és Starknak tényleg nehezére esett elvonni a tekintetét a katonájáról, de megtette. Kérdőn és értetlenül fordul bestia cimborájához, hogy összegyűrt mimikával próbálja rávenni, hogy folytassa. Ha szivárog valami... - Nem csesztetsz, nem emlegeted a nagyfiút és még Romanoffnak is hamarabb átadod a helyed, mint a robotpilótának. Mi van veled? - suttogja, bizonyára abban reménykedve, hogyha csendesen teszi fel a kérdést, Stark megválaszolja azt őszintén. Elfordítja a fejét, fúj egy mély levegőt, majd Banner vállára teszi a kezét. - A változókor, barátom. - paskolja meg a fickó csökött vállát és rögtön kihasználja az alkalmat, amikor Steve úgy tűnik magára marad, hogy mellé lépjen. Pár lépéssel távolabb a többiektől, a túloldalára. - Kapitány.' - bólint megjátszott tisztelettel, de ajkain ott a lemoshatatlan szerelmes mosolya, amit tükreivel csak úgy sugárzik szerette iránt. - Van egy meglepim a számodra. Ha visszajöttünk, odaadom. - az ablak felé sandít, állát emelgetve, de tekintete újra és újra visszatér a vőlegényére. Egy pillanatra azt kívánja, bárcsak rögtön baj ütne ki, hogy felkapja a férfit és messzire repüljön vele...
Sosem tartozott azon extrovertáltak közé, akik fűnek-fának szerették szétkürtölni lelki világukat, az azt átszövő érzések és gondolatok kényes hálóját. Steve életében, Bucky elvesztése után, sosem volt senki, aki előtt teljesen feltárhatta volna a szívét - míg meg nem ismerte Tony-t. Nem mintha valaha is mélyebben lelkiztek volna egymással, egyikük sem volt az a nagy feltárulkozós, érzelmeket kiöntő típus, mégis, a férfi mellett őszinte barátra lelt és önmaga lehetett. Épp ezért nem érezte szükségét, hogy a jegyességük hírébe most még bevonják a többieket. Szerette volna megőrizni a világuk érintetlenségét, a kettejük által felépített burok idilljét. Meglehet, néha bántotta, hogy hazudnak a többieknek, de aztán megakadt a szeme Tony-n és úgy érezte, az idők végzetéig képes lenne folytatni az önzőségét. - Figyelsz? - Sam hangja távolinak tűnt. Barátja hiába nézett el a gép orra felé, hogy vajon mit bámulhat a Kapitány ennyire, Starkon és Romanoffon kívül mást nem látott, a kékek pedig a felszólításra végre visszatértek hozzá. - Csak azt mondtam, hogy maradjunk végig rádiókapcsolatban. Ha megszakadna a vétel valamiért, akkor a gépnél találkozunk. - Nem lesz baj, amíg együtt maradunk. - Lévén, csak ők képesek repülni, Sam volt Tony mellé osztva, és ez nyugtalanságot keltett Steve-ben. Jobb szerette volna maga mellett tudni, együtt harcolni vele, megmutatni a világnak, együtt mi mindenre képesek. De hát a küldetés sikere volt az első, ezt még Anthony Edward Rogers-Stark/Stark-Rogers kedvéért sem rúghatta fel; ahhoz túl erős volt a kötelességérzete. Ekkor lép Tony hozzájuk, Steve pedig innentől teljesen kikapcsol a beszélgetésből és csak hümmögésekkel reagál Samnek. - Aham - Tekintete végig Tonyén, őt pásztázza, képtelenül rá, hogy elfojtsa a mosolyát. Őszintén szólva kész csoda, hogy a többiek még nem jöttek rá... Tony talán jó pókerarccal rendelkezik, Steve kiskutya szeme és gyermeki vágyakozása azonban túlságosan árulkodó. - Ember, mi van ma veletek? - Sam ismét forogni kezd, hogy kiderítse, mi vonzotta magára a Kapitány figyelmét, de Tonyn és Banneren kívül más nincs mögötte, egyelőre pedig még nem köti össze a közös nevezőt. Steve bocsánatkérő mosolya ellenére a vasmadár feladja a tervezgetést és inkább csatlakozik Natasháékhoz, Steve pedig megkönnyebbülten felsóhajt, ahogy végre kettesben maradnak. Őrjítő úgy mellette lenni, hogy nem érintheti rendesen... - Tony - biccent vissza udvariaskodón, de játékosan ragyogó kékje elárulja. Közelebb húzódik, keze észrevétlen megpihen Tony derekán. - Igen? Micsoda? - Arcán kíváncsiság csillan, fejét enyhén oldalra dönti, mohó szerelemmel fürkészve szerettét. Még közelebb húzódik, talán már túlságosan is közel, ám a vőlegénye mellett teljesen megfeledkezik a környezetükről. - Legalább azt áruld el, milyen jellegű... - Keze a derékról egy csíkkal lejjebb siklik, megpihen Tony oldalán. Már nem tud hova közelebb húzódni, mégis megtenné, elárasztaná a szerelmével itt és most... Ha Natasha nem szólna rájuk, hogy mindjárt megérkeznek. - Óvatosan tedd le a gépet! Megyünk! - Határozott ukázával ellentétben azonban nem mozdul Tony mellől, hanem visszafordul hozzá, és kihasználva, hogy a többiek a navigálással vannak elfoglalva, vakmerőn megérinti szerette borostás arcát, gyengéden végigsimít rajta. - Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi felelőtlenséget... - Hangja komoly, vonásai szomorkásak, féltők. Tudja, hogy Tony mennyire kiszámíthatatlan, ha rögtönzésről vagy hősködésről van szó. Ez az első küldetésük a legutóbbi óta és nagyon félti. A többieket is, persze, de őt különösen. - Ne feledd, a vőlegényed hazavár - toldja hozzá halvány, játékos mosollyal, és megcsókolná, ó, úgy megcsókolná...!
A humorérzéke küszöbe meglehetősen alacsony, ha Amerika Kapitányról van szó. Így, amikor annak mosolygós pillantásával találkozik össze a tekintete, felnevet. Nem egyszer. Nem kétszer. Számtalanszor. A szíve szó szerint repes, a gyomrában pillangók ezrei verdesnek aprócska vasszárnyakkal. Ő pedig egyszeriben azon találja magát, hogy nem tudja elfojtani a boldogságát, mire készteti a 'vénember't. Egész életében második volt, küzdenie kellett a figyelemért - no, nem ám a köznépéért, elég volt beleszületnie a vérébe -, de az apja mindig is úgy tekintett rá, mint valakire, aki sose lesz Amerika bálványa. Ezért azt látni, hogy az, aki mindig is az volt, őrá tekint olyan görbével, hogy a körtéknek ki kéne égnie a mosolyától, annyira gyönyörű... Mégis csak katarzis a Bádogember lelkében. És ezek után a felnevetései után mindig magyarázkodnia kell, mi olyan mulatságos, hogy csak ő értheti, csak ő láthatja. - Remélem zavarok. - köszörül a torkán, s enyhén pipiskedik is vasjelmezében, de ez nem olyan feltűnő. Nyakát kissé megnyújtja, hogy Sam után nézzen, majd onnan pillant a szerelmére. Szemeiből kiolvashatja azt, amit arcával leplez. Hiába - közemberként - megtanulta leplezni az érzelmeit. A derekára simuló kéznek köszönhetően félmosolyra görbülnek ajkai, kénytelen ő elfordítani a fejét és felmérni a terepet, mégse legyenek túl feltűnőek. - Megtudod, ha egyben maradsz. - gunyoros ívet hajtanak körszakállba zárt ajkai, állával még bök is a levegőbe fennhéjázón. A közelségbe szédeleg, a felforrt levegő miatt nehezen kap levegőt, úgy érzi megint légszomja támadt. Lapos pillantást vet az oldalán álló vőlegényére, alsó ajkába harap óvatosan, aztán csak megpróbál a pilótákra koncentrálni a férfi sziluettje mellett. A még közelebb húzó férfi árnyéka ráborul, s még a mellkasából áramló kék fénye is kevés, hogy legyűrje azt. Kissé zavarba jön, már arca szigorúvá válik a fátyolos lázgőze alatt, hogy megfeddje, de Romanoff közbe szól. - Hmmm. - lepillant Rogers fenekére, amire óvatosan rá is simít a vasmarkával. Mivel leghátul áll ő, s Banner túl jóhiszemű ahhoz, ha feléjük pillantana is, elhiggye, hogy az, amit látott, valami mélyebb, ezért bátorkodik megtenni. - Ismétlem katona, ha túléled, a tiéd. - villant egy elégedett arckifejezést a felé forduló szerette felé. A kérésre megzuhannak vasvállai, mintha az egész páncélja megesne egy kicsit és elindulna a leváló folyamat - de igazából nem. - Ha én nem is, Péntek vigyáz rám. - búgja mindössze kedvesen és az eddig a levegőben lomhán lógó kezével most előre kap, hogy tenyereivel belebújhasson a férfiéba, átölelve ujjaival az övéit egyetlen suhanás erejére. - A vőlegényem hazavár. - ismétli el, s ahogy ezt kimondja a páncélja arca köré oldja sisakját teljesen eltemetve arcjátékát a férfi és a csapattagok elől. Jobb is így, nehezen állná meg, hogy ne csókolja meg Rogerst. - Óvatosan. - érinti meg Steve vállát, túl finoman (Banner szerint). - Sam, induljunk. Miénk a keleti oldal. - közli, és bevárja Wilsont. Mielőtt azonban kiugranának, még visszapillant a többiekre. Steve pedig tudhatja, hogy másra nem is fókuszál, csak őrá.
A bázis, ahová küldte őket Fury egy tengerparti bázis. Elég elhagyatottnak tűnik, de ahhoz túl szellemszagú, hogy valóban ne legyen senki sem errefelé. Romanoffék a gépet biztonságos távolságban teszik le. Addig Sam és Tony odafentről lecsekkolják a terepet. Stark hőtérképet is használ hozzá. Egyetlen emberi létről árulkodnak a jelek. Amint megérkezik a csapat, Sam és Tony eléjük reppenve közlik az információkat. - Mi a terv Kapitány? - kérdi, ahogy mellé lép.
Mimikáján játékos derű lesz úrrá. Nem is emlékszik, mikor volt utoljára ennyire önfeledten boldog. Megtanulta már mások terhét cipelni a vállán, mindig volt olyan elvesztett barát, elvesztett szerelem, elvesztett társ, aki miatt be kellett engednie lelkébe a fájdalmat. Tony közelsége azonban gyógyír, még a szuperszérumnál is varázslatosabban hat rá, üdítő könnyedséggel. Mellette nem érez terhet, sem fájdalmat, csak boldogságot és szerelmet, annyit, hogy félő, lassan túlcsordul és belerobban valamije. - Hmm... - Nem tetszik neki, hogy várnia kell, kíváncsisága annál jóval erősebb, főleg, mikor Tonyról van szó, de megteszi. Érte bármit megtenne, ez a néhány óra pedig már igazán semmiség. Elréved egy pillanatra a páncélos ujjakat figyelve, eszébe jut, ami az elmúlt napokban olyan sokszor foglalkoztatta: lassan ideje lenne megpecsételni szóbeli esküjüket, még ha nem is akarják felvállalni a többiek előtt, akkor nyakba akaszthatóan, de valami ékszer csak kellene... Gondolataiból a fenekére simuló tenyér rántja ki, egészen belenyekken, arca vörösre gyúl, ahogy felkapja pillantását a vőlegényére. Képtelen túlságosan megrovón nézni, főleg, hogy kapcsolatuk testi oldalát még mindig szoknia kell. Száz év az száz év... - Akkor túlélem - feleli végül, mosolyba fojtva nevetését. Már-már azt hinné, saját esküjét szegi meg pillanatokon belül azáltal, hogy hagyja magát elcsábítani egy csókra, de szerencsére? a páncél időben borul Tony elé, bosszantóan az utolsó pillanatban zárva el előle a szeretett arcot. Steve rosszalló grimaszát hamar enyhíti egy nehéz, vágyódó sóhaj, mi végül mosolyba fullad. - Ajánlom is neki! - Nem mintha Péntek vagy bárki más ezen a bolygón bármit is tehetne, ha Tony Stark egyszer a fejébe vesz valamit. Most azonban kénytelen beérni ezzel, így megteszi. - Vigyázzatok magatokra! - Fennhangon búcsúzik tőlük, Samet is óva intve, ám pillantása a vörös-aranyon pihen meg hosszan, egészen addig fürkészve, míg el nem tűnik a szeme elől. Akkor aztán összeszedi magát és Kapitányi tartással Natasháék mellé lép. - Menjünk.
A gépből kiszállva egyből Tonyékhoz vezet az útja. A jelentést hallva összeszalad a szemöldöke, rövid töprengés után értőn bólint. - A létszámfölény nekünk kedvez, de attól még legyetek óvatosak. Nem tudhatjuk, ki az és mire képes. Tony, Sam, ti fedezzetek minket felülről, keressetek másik bejáratot. Bruce, te maradj itt kint, készítsd a gépet, ha kellene. Mi bemegyünk és kihozzuk. - biccent oda Natashának. - Maradjunk a rádión keresztül kapcsolatban és folyamatosan jelentsünk egymásnak. - Tony-n állapodik meg a pillantása, hosszan fürkészi, mielőtt elvonná róla a pillantását. Mivel a többiek megértették a tervet, ezért nem vár tovább, a bázis bejárata felé indul.
Már attól győztesnek érzi magát, ahogy a Kapitány mellett áll. A vasálarc takarja, ettől nem láthatják a többiek, hogy csak és kizárólag Rogerst figyelik szemei. A terv hallatán megértőn bólint. - Oké Főni. - dobja be, mire Banner ismét szinte idegrángással kapja a fejét felé. Vasember azonban nem foglalkozik vele, vagy az ingerült kar csapkodásaival irányába. Sam mellé lép, hogy követhesse a vasszárnyú angyalt. Wilson még valamit hátra mond Stevenek, de Tony csak azzal a hő figurával foglalkozik már, aki odabenn ücsörög. - Banner azért állj készen, ha zöld-kód van. - mondja bele, majd odafentről indul előre. - Fedezd őket, fiam. - mondja Samnek, majd Vasember leválik tőle, hogy megkerülve őt az épület tenger felőli oldalán landoljon. Sam az adóvevőn mindenki más hallatára hangosan káromkodik és szidja Starkot. - A Kapitány azt mondta, hogy keressünk bejáratot. Mivel nekem van hőtérképem én alkalmasabb vagyok rá, szóval te fedezd őket. Fiam. - szándékosan nevezi így, mert jól tudja, hogy irritálja a csoki fiút. Lopakodó módba kapcsolva settenkedik az épület sziklásabb részén, ahol kell lebegve. Sam persze bizonyára rosszallóan reagál. Barton talán az egyedüli, aki helyesli Stark tervét(?). - Tony, inkább menj vissza a többiekhez. - motyogja szinte csak halkan Banner. Vasembernek persze esze ágában sincs. - Itt valami nem stimmel. És ha csapdába sétálunk, kell egy hátvéd. - motyogja, de akkorra már a túloldali bejáratnak a kapuszárnyait szét feszíti. A hőtérkép ugyanis nem mutat senkit se. Látszólag tényleg elhagyatott épületről beszélünk...
Azok, akik elölről közelítik meg, szintén fel kell feszítsék a kaput. Az ablakok betörtek, por és letakart tárgyak mindenhol. Egészen olyan a kinézete, mint egy régi irodaháznak. Legalábbis az első termeknek. Ahogy beljebb haladnak, egyre inkább kirajzolódik, hogy kutatólabor lehetett, vagy legalábbis ahhoz vannak köze a műszereknek. A furcsasága az, hogy az épület közepén van egy óriási kerek nyílás, ami közvetlen beengedi a tenger hullámait, hogy az felcsapjon a falakra. - Minden oké? - kérdi percenként Banner, amire vagy válaszol valaki, vagy nem. Tony oldalán egyelőre csend és nyugalom. Úgy fest a személy, akinek a hőtérképét látta egy emelettel lentebb van. Közelebb Rogersékhez. Azonban ahogy beljebb haladnak valaki(?) hozzáér egy csapdához, ami kárt ugyan nem tesz senkiben, hirtelen vörösen vibráló fény jelenik meg és irdatlan hangos riasztó kürt üvölti el messze távra, hogy behatoltak. És ez marad úgy közel két percig, aztán abba marad. - Némítsd Péntek. - kéri Stark, de elutasítja a kérelmét a kedves női hang, ugyanis ez távol esik a parancsain. Annyit képes megtenni, hogy Vasember hallójáratát némítja. Ő pedig megindul, hogy a többiek után nézzen - és menne is, de aztán hirtelen a falak megindulnak és akár egy óriás labirintus el-el zárják a szobákat. Tony meghökken, de nem tétovázik, útvonaltervet kér. - Máris megyek! - mondja türelmesen. Mialatt Vasember útvonaltervet készíttet, a csapat többi tagjára hirtelen rátámad a vízből felnyújtózkodó idegen lény. Hosszú, nyálkás csápokkal, amik kisülésekkel bénítják azokat, akiket elérnek. Egy ilyen érintéssel fegyverteleníti Bartont is. A gyorsasága sebes és hatalmas károkat okoz. Törmelékek zúdulnak le.
- Mi történik? - kérdi riadtan, de Péntek hőtérképéből jól látja, aztán hirtelen hátulról fejbe csapja őt valami tompa, idegen és előre zuhan. - Péntek?! - kiált rá, aztán a rakétájának köszönhetően odébb reppen. Felugorva, fénnyel a kezeiben könnyedén kirajzolódik a női alak. Sinthea Schmidt. Péntek azonnal behozza az adatbázisból az élettörténetét, a hozzá köthető bűnözéseket. - Agggh. - morogja, majd egyelőre csak figyeli a rá vicsorgó nőt. - A vörös koponya? - kérdi, amint elér a családfához. - Majdnem. - kacagja éles hangján. Eszébe jut, hogy a vonalán túl a kedvese is hallhatja őt, és ettől összeszorul a gyomra. Megindul feléjük, de a nő újabb golyóval találja el. - Golyóálló, picsa. - mondja és feltartja a karját, hogy a tenyeréből lelőhesse a nőt, csakhogy a golyó, nem koppan. Helyette rátapad a páncélra és sisteregni kezd. Semmi jót sem sejtetve. - Igen, erre magamtól is rájöttem. Tele van veletek a sajtó. Mit gondolsz, úgy hívlak ide benneteket, hogy nem tudok róla mivel állok szembe? - nevet elégedetten. És mégis, Stark tekintete folyton egyetlen hőtérkép után kutat. - Csapda volt. Tűnés innen! Romanoff vidd ki innen őket! - mondja, utasítva, kérve, könyörögve, ahogy a vibrálás térdre kényszeríti. Vállaiból rakétákat küld a nő felé, amik úgy néz ki hátraküldik, de ennek ellenére képtelen felállni a helyéről.
Akkorát sóhajt, hogy az még Nat figyelmét és ráirányítja a Kapitányra egy pillanatra. Persze, joggal vághatnák a fejéhez, hogy száz év alatt igazán kinőhetett volna a naivitásából, és őszintén szólva sejtette, hogy Tony nem fogja teljes mértékben követni a tervet, de hogy már az első percben a maga feje után menjen... Arra Steve-nek még egyszer fel kell sóhajtania, rosszallón csóválva a fejét. A fülesbe azonban nem reagál semmit, fontosabb feladatuk van, ahol teljesen ott szeretne lenni éber figyelemmel, hiszen nem csak saját épsége, hanem Romanoffé és a többieké is a tét. A pajzsa segítségével felfeszíti a bejáratot, majd a többiekkel megindulnak befelé. Nem állnak le a dobozoknál és egyéb, üresnek látszó termeknél, hanem egyre mélyebbre haladnak, bármiféle élet lenyomata után kutatva. Egyedül a kutatólabornál lassítanak le, Steve érdeklődve veszi szemügyre a lyukat, eltűnődve annak célján. - Eddig még nem találtunk semmit - szól a rádióba, csak hogy Bruce-t elhallgattassa a bal fülében néhány percre legalább, és int Natashának, hogy váljanak szét. Őmaga jobbra indul, míg a többiek balra. A köralakú lyuk peremén sétál, a tenger fel-felcsapó hullámait figyelve, míg Natasha a berendezéseket elemzi. Clintet nem látja, merre jár, viszont ahogy megszólal a riasztó, egyből felé fordulnak. A férfi ártatlan és bocsánatkérő grimasszal tesz le valamit és húzódik el az egyik szerkezettől, mire Steve ismételten csak sóhajt. - Ki tudja valaki kapcsolni? Tony? - érdeklődik a fülesét megérintve, ám a következő pillanatban összerezzen, ahogy a lény előbukkan a habok közül. - Barton! - rádobja a pajzsát a lényre, ezzel időt nyerve Natashának, hogy felsegítse a társukat - míg szabad kezével a különös lényre tüzel, kiürítve teljesen a tárat. - Vidd ki! Menjetek ki! - kiált oda nekik, és a korlátra fellépve elkapja a lényről visszapattanó pajzsot. Maga is fedezékbe húzódik egy csapás és egy törmelékeső elől, majd ismét előlép és támad. Időt és figyelmet akar nyerni, hogy a háta mögött Natasháék kijuthassanak, figyelme azonban megoszlik, ahogy meghallja kedvese hangját és a vörös koponyát egy kontextusban. - Mi? Tony? Kihez beszélsz? - Elsőre azt feltételezi, szíve vörös-aranya megtalálta azt az egyetlent, akit észleltek, de hát az nem lehet az, akit a fülébe mondott... Mi a fene folyik itt? És mi a fene ez a lény? Bármi is legyen, nem hagyja sokáig társalogni Steve-et, aki ha nem akarja, hogy ráomoljon a hely, egy-egy távolsági támadás közben el kell kezdenie visszavonulni. Így is tesz, már egész jól haladnak, míg meg nem hallja ismét azt a hangot, mi megállásra készteti. - Tony? Hol vagy? - összenéznek Natashával, a nő értőn oldalra biccenti a fejét, sejtve Steve következő lépését, aki aztán megfordul és visszafelé kezd rohanni azzal a szándékkal, hogy megkeresse a vaspáncélost. A vörös pedig kelletlenül bár, de sarkon fordul és a repülő felé siet tovább sérült társukkal. - Sam, hol van Tony? - Barátjától vár segítséget, hogy megtalálja az irányt. A szörnyet messziről kerüli, de az valamiért visszahúzódott a tengerbe, Steve úgy sejti, nem azért, mert rájuk unt volna. Most aztán jól jönne egy alaprajz erről a helyről... Könnyebben megtalálná Tony-t. - Tony, tarts ki! Jövök! - Ám alighogy ezt megígéri, a falak berobbannak mellette. A tengeri szörny csápjai egész egyszerűen átütötték, a lény pedig mintha be akarná kebelezni a bázist, be a tengerbe...
Féltérdre zuhanva próbálja figyelni az elsodort nőt és a hőképét is a többieknek. Megoszlik a figyelme, a szeme előtt pedig mindenféle lehetőségek tárháza bukkan fel. Péntek felajánlja a további páncélokat, de még Veronicát is. - Csak minden erőt a sugárvetőkbe. Mihh a franc... - motyogja, ahogy oda-oda piszkálgat a vaspáncélra tapadt golyóra, ami időközben akár egy pók csápokkal akaszkodik belé, és azok végében apró fúrófejek karcolják fel a felszínét. Hiába próbálja rámarkolva, fizikai erővel letépni, vagy a tenyeréből jövő sugárral lelőni onnét, nem működik. És a teljes bal lába ettől béna. - Steve!? - felkapja a fejét, amikor meghallja szerelme hangját. Arcát annak hőtérképe irányába kapja, enyhe megnyugvással, hogy az a csápos polipfazon eltűnik kettejük közül. Ingerült, és féltő. A porfelhő mocorogni kezd előtte. - Tűnj el innen! Csapda volt! Steve!? Hallod? - kéri, miközben tekintete megállapodik a nőn, aki egyenesen rámutat valamiért. Stark kérdő ábrázattal néma marad, aztán valahonnét a semmiből egy csáp tekeredik a torka köré és fojtogatni kezdi. - Rakétákat! - azok megindulnak, akárcsak a lézervágó, ami olyan éket vájj a falba, hogy Steve és Tony a leomlott falon keresztül pont egymásra bámulhatnak ezáltal. - A fhenébe. - a páncél, akár egy üdítős doboz használat után, horpadni kezd a csáp ereje alatt. Tony nem csak fizikailag kezd összeroppanni, a levegője is fogyni kezd. - Steve Rogers. - mondja a nő, mire a Vasember ficánkolni kezd. - Vero... - nem kap levegőt, a csáp dobálni kezdi, el nem eresztve a fém testét és már húzza is a mélybe. - Veronica! Zöld... Zöld-kód! Ban... - annyi az utolsó felvonás, hogy egy csáp elkapja Rogerst is. Ekkor Tony már a törmelék alatt, a vízben, valahová a szörnyeteg mellé dobva, bele a hullámokba. Egyre mélyebbre, a torkánál szorítva. - Tony? - és nem hall mást.
A csáp rátekeredik Steve testére, de nem okoz kisülést rajta. Annak szorítása elég erős, de ha a férfi meg is próbál kiszabadulni onnét, újabb csáp tekeredik köré, s így tovább. Sinthea pedig egyre közelebb lépdel hozzá. - Cö-cö-cö-cö. A kis katona menetel! De hová? Hát a vesztébe... - szórakozottan lépdel a perem szélére, oda hívva magához csápostól, hogy aztán annak apró korongjait a férfi halántékára helyezze. - Hogyan lett belőled Szovjet katona? Hát úgy, hogy eltörölték az emlékeid, Szépfiú. Csináltunk már ilyesmit... Mikor is?! Ó, tudom már! - apró cuppogó hangok és máris a férfi elméjében van. Annak az utolsó heteinek emlékein keresztül áramlik a lény, s talán folytatná is, ha Hulk nem rongyolna be, hogy tönkre tegye azt... Lehet, hogy túl későn?!
Tony hiába kapálózik a mélyben, nem akar a páncélja engedelmeskedni. Hiába szólongatja Pénteket kétségbeesetten, nem jön válasz. A víz pedig egy megrepedt felületen behatol. Egyre csak felfelé kalimpál, Steveért, a szerelméért, azért, akiért bármit megtenne...
Aztán egyszer csak minden elsötétül. Nincs eszméleténél, amikor az óriás vaspáncél magához öleli és elrepül vele.
Tudja, hogy csapda. Nincsenek kétségei afelől, hogy óriási pácba kerültek, és önmaguktól sétáltak bele a közepébe. Semmilyen befolyással nincs a döntésére ez az információ. Csak azért, mert számítottak rájuk és most tudnak róluk, még nem fogja magára hagyni Tony-t. Ezt nincs lélekjelenléte közölni vele, hevesen dobogó szívverése amúgy is elnyomja a férfi hangját a fülében. Csak arra tud fókuszálni, hogy mielőbb utat találjon hozzá. - Mindjárt ott vagyok, csak mondd meg, hogy hogyan jutok... - Ekkor robban le köztük a fal és végre megpillantja Tony-t. Ideje sincs megkönnyebbülni, a nyaka köré tekeredő csápok láttán ugyanis megáll a szíve egy pillanatra. Rögvest ráfog a pajzsára és szerette nevét kiáltva a csápok felé hajítja azt, abban a reményben, a vibránium talán elég erős lesz hozzá, hogy elvágja azt. A terve sajnos nem sikerül, és ahogy a vaspáncélos a vízbe kerül, Steve már mozdulna is utána. - Tony! - Nem jut azonban messzire, a visszarepülő pajzsot félreüti egy csáp, mielőtt még elkaphatná, a teste köré tekeredő nyúlványtól pedig mozdulni sem bír. Mégis az egyetlen, akire ebben a szorult helyzetben gondolni tud, az a vőlegénye, hogy hol lehet most és miért nem felel a rádión semmit. - Ereszd őt el. - sziszegi, kékje villámokat szór a nőre. A testére tekeredő csápokra fog, beveti minden erejét, szabadulni próbál, de hiába. Ahogy halántékára tapadnak a különös korongok, igyekszik elrántani a fejét, ám ezzel csupán újabb nyúlványokat von maga köré. - Bármire is készülsz, figyelmeztetlek, hogy... - Az azonban nem derül már ki, hogyan fejezné be a fenyegetést, mert az elméjébe hatoló erő belé fojtja a szót. Fájdalmasan felkiált, lelki szemei előtt újraéli az elmúlt hetek történéseit, majd az emlékek a szeme láttára illannak el, mint mikor az embernek a nyelve hegyén a következő szó, mégis elfelejti... Ha utána nyúlna, szinte még elérhetné. Jobbja meg is emelkedik törzse mellől, kinyúl a semmibe, miközben fájdalmas grimasszal egyre csak ugyanaz az arc pörög előtte. - Tony... - nyögi, szeme lassan lecsukódik. - Szehr... - Még hallja Hulk tombolását, de már képtelen ébren maradni. Üres álmokba zuhan, elnyeli a sötétség.
A bázison tér magához. Fogalma sincs, mennyi ideig volt kiütve, arra sem igazán emlékszik, hogy ki volt ütve egyáltalán. Zavarodottan, sajgó végtagokkal ébred, tudatának kuszasága megrémiszti. Képtelen visszaidézni, milyen nap van, mennyi az idő, hol van most és miért is került ide. Idő- és térérzéke megzavarodik. Halkan nyögve tornázza ülésbe magát és körbenéz. Felismeri a tárgyakban a Bosszúállók bázisán berendezett szobáját, a behúzott redőnyön keresztül pedig át-áttör egy-egy napsugár, amiből arra tippel, fényes nappal van. Sajgó halántékához nyúlva, lassan lelógatja az ágyról a lábát és próbálja felidézni legutolsó emlékét...
Lassan ébred fel, a feje és a tüdeje fájnak. Úgy tűnik a fuldoklás mellékhatásai lehetnek. A szobájában ébred, Rhodes mint mindig, most is mellette, ott ül az ágyán. Előbb csak a szemeit nyitja ki, csak aztán artikulálná az "S"-betűt a szájával. Mégis valami ördögi játszmázásnak köszönhetően teljesen kiszáradt. A férfi vízzel kínálja, amit rosszalló grimaszjáték után elfogad. - Mi történt? - köhögi, ahogy végül felül. - Hát nem sok kellett, hogy ott maradjatok, és hát... - prüszköli a szavakat, de arcán gondterhelt játéka ül. Tony radarja pedig villog, azonnal felé kapja a fejét. - És hát? - érzi, hogy meghűl a vére ereiben és teljesen megfeszül. - Hol van Steve? - arcára kiül teljes aggodalma, mintha a színe is fakulna. Úgy tűnik telitalálat az első gondolat, mert Rhodey leejti a pillantását. Stark ettől pedig megfeszül. - Mi történt Steveel? - kérdezi egy fokkal hangosabban, de már kiugorva a pihe-puha ágyikóból. Rhodeyt úgy tűnik meglepi a heves felindulás, de sosem értette igazán Rogers és Stark kapcsolatát, ezért csak felvonva a szemöldökeit lustán feltápászkodik utána. - Úgy tűnik, valamit csinált vele a Koponya lánya. A fejével. Még nem ébredt fel, de... Ha fel is ébred, nem tudjuk, hogy... - Tonynak nyelnie kell, a váza összeomlik, érzi, hogy gyengülnek a térdei. Valamit csinált vele... Egyik kezét feltartva, mutatóujjával kéri a másiktól, hogy hallgasson el. - Péntek? - kérdezi, mire a finom női hang máris közli vele, amit a barátjának még nem volt lehetősége. - A vizsgálatok szerint...
Tony naponta háromszor látogatja Steveet. Többre nem képes, mert a laborban az elme rejtelmeivel foglalkozik. Nem eszik, nem alszik. A teljes kimerültség és a kávé tartják ébren. Így, amikor Romanoff berobban, hogy a férfi felébredt, akkor meg sem mozdul a laborban, csak bólogat.
A két gyűrűt simogatják ujjai, amik a zsebében hevernek. A meglepik. A meglepik, amikkel készült. Azokat a farzsebébe dugva, csak azután sétál fel a férfihoz, amikor már minden bizonnyal mindenki letudta a kötelező - tiszteletkörét. Az ajtóban ácsorog egy darabig, majd lassan, vontatottan nyit be a férfihoz, arcán kétkedő mosollyal, szemeiben a kialvatlanság és a rettegés jegyeivel. - Hallom felébredtél, Csipkerózsika. - a szíve ráolvad a lelkére, ahogy a fény rázuhan szerettére, s ahogy ébren látja, de tudva, amit tudnak, nem mer közelebb menni. Minden lélegzete, minden mozdulata gyilkolja kitartását, ahogy ott áll tétlenül és nézi a Kapitányt. A vőlegényét, a szerelmét, azt akivel az utóbbi hetekben végre egymásra találtak és most... - Hogy-hogy érzed magad? - rendesen megkerüli az ágyat, nagy ívben lép az ablak elé, onnan figyeli a férfit. Egy része arra kéri, hogy ugorjon rá, csókolja meg, higgyen a mesékben, hogy majd megtörik az átok, de a másik, éppen attól fél, hogy az emlékek nélkül valami mást ébresztene fel benne. - Me-mennyire emlékszel? - kérdezi remegve, nagyokat nyelve, sűrűn pislogva, egyik kezét belecsúsztatva a farzsebébe, onnan nézve a férfira. Összetörten, meggyötörten, félve és haldokolva a válaszban rejlő lehetőségek okozta törések súlyától. Ahogy óvatosan nézelődik, megpillantja a kék szívet a szobában, amit nem is olyan régen adott neki. Ajkai elnyílnak, szigorú pillantás alól bámulja, hogy aztán szemei ismét a szerelmére leljenek.
Enyhén szólva összerezzent, mikor a sarokban megmozdult valami vörös a nevét motyogva, de mielőtt üdvözölhette volna Natashát, az máris elment felriasztani a fél bázist. Ezek alapján már könnyű volt összeraknia, hogy valami történhetett, amitől ilyen kimerültnek és megvertnek érzi magát, de... Miért nem emlékszik semmire? Ezen töprengve ücsörög az ágya szélén lábait, karjait, nyakát próbálgatva, de úgy igazából nem fáj semmije sem, fizikai ereje teljében érzi magát, mint mindig. Mégis mintha valami súlyos és nehéz ülne a lelkén, mintha az ösztönei azt sugallnák, valami nem jó... Nincs azonban sokkal több ideje ezen töprengeni, mert sorra özönlenek be hozzá a többiek, hogy itt-ott megveregetve, mindenki a maga módján közölje, mennyire örülnek annak, hogy egyben van és nem lett komolyabb baja. Igen, de mitől kellett volna, hogy legyen? Hamarosan összerakják a képet a hiányzó emlékekről, Steve pedig döbbenten hallgatja, mi minden történt - mi minden, melyekre nem emlékszik! Mintha a többiek megbolondultak volna és egyedül ő lenne a józan a társaságban, pedig tudja, hogy pont fordítva van. - Tony - Arca felderül, szája mosolyra áll, ahogy megpillantja a férfit. Aggódott, hogy talán ennyire nem érdekli őt az állapota, vagy az utóbbi hetekben elmérgesedett a viszonyuk, ezért nem akarja őt látni a tudószseni. Emlékek híján, kettejük hevesen hullámzó paralleljét figyelve bármi megtörténhetett... - Azt hittem, el sem jössz. A többiek mondták, hogy nem sokat pihentél mostanában. - Merthogy kérdezősködött; merthogy legyen bármekkora szakadék köztük, nem telik el olyan nap, hogy ne gondolna a férfira. Ez az utóbbi napokban is biztosan így volt, emlékek ide vagy oda. - Jól. Igazából teljesen jól. Meg tudnám menteni a világot. Fizikailag nincs bajom, csak... - Mosolya zavarttá, bocsánatkérővé válik, ahogy halántékára bök. - Sam már le akart húzni húsz dollárral. - teszi hozzá szórakozottan, hiszen a barátai reakciója és trükközése legalább kicsit viselhetőbbé teszik ezt az állapotot. A kérdésre homloka ráncba szalad. - Emlékszem arra az estére, amikor elmentünk kebabozni... És arra a bizarr robotra, ami elszabadult a belvárosban. Azt hiszem, nagyjából múlt hét előttiek az utolsó emlékeim. - Értetlenül csóválja a fejét. - Nem értem, miért tette. Ha össze akart zavarni, miért nem törölte ki az összes emlékemet? Mi olyan fontos az utóbbi néhány hétben, hogy arra nem szabad emlékeznem? - Tony-ra pillant, hátha a férfi meg tudja válaszolni, amit a többiek nem. Kékje követi annak szúrós pillantását az asztalon pihenő, egykor kéklő csodáig. - Ó, igen, gondoltam, ha nem jössz, felkereslek, hogy erre rákérdezzek... Hogy került hozzám? Nincs rá szükséged? - Arra gondol, Tony vagy elkeverte, amilyen rendetlen tud lenni néha, vagy esetleg összevesztek és hozzávágta? Ötlete sincs, de már forgatta a kezében a kis csodát és esküdni mert volna, hogy érezte a tenyerében a férfi melegét...
Ha elveszíted azt, akivel a legerősebb a kapcsolatod - s már azelőtt erős, hogy egyáltalán ismernéd - az fáj. Ha elveszíted, mert valaki más mellé áll, az is fáj. Ha úgy alakul az életed, hogy az űrben ragadsz és kis híján belehalsz tudván, hogyan váltatok el, az piszkosul fáj. De ezek együttesen sem fájnak annyira, mint az az ártatlan tekintet, amivel Steve visszanéz rá ebben a pillanatban. Őszinte, baráti, kedves és udvarias. Nem az, akinek lennie kellene. És nem tehet ellene semmit. Visszakapta, megnyerte, élvezhette két hétig, és most elvették tőle. Ez az a fájdalom, amihez nem érhet fel az sem, amikor szilánkok akarnak eljutni a szívedbe. Konkrétan most eljutottak. Ebben a pillanatban. A kijelentése pedig beleváj a szívébe. Hogy el sem jövök? Aprókat bólintva lépeget beljebb, de a legjobb, a legbölcsebb az volna, ha kivágódna az ajtón és többet nem nézne a Kapitányra. Soha többet. - Voltam benn, csak még aludtál. - int felé az egyik kezével, ahogy tovább lépegetve, rá-rá mosolyog a katonára. Ki húzza magát, álla enyhén felbiccen, ahogy sarkait összecsapva megáll egy ponton. Bárhogyan is történt, az a legfontosabb, hogy életben van. Neki pedig tisztelnie kell azt, amin most a férfi keresztülmegy. Lágy félmosoly szökik a szája sarkába, ahogy meghallja, mennyire ereje teljében van a másik. Legalább a teste nem sérült meg - emiatt pedig Tony kifejezetten örül. Ahogy Sam említésre kerül, lágyul mosoly és csak aprókat bólintva körbetekintget a szobán, mintha keresne valamit. Igazából bármi mást, csak a kékeket ne lássa. Így ne. Ennyire távolian inkább ne. Tudnia kell. Muszáj tudnia, mire emlékszik, ezért kérdezi. Felkészült a válaszra, de olyan hűvösen csapódik rá, hogy attól fél a lelkét szaggatja ki minden egyes betű a mellkasából. Tehát minden másra emlékszik. Mindenre. Csak őrá nem... Én. - szeretne válaszolni, de hang nem jön ki a torkán. A vállai megzuhannak, szembogarai megtelnek mélyről jövő fájdalommal és csalódottsággal. Nagyon próbál bólogatni, nagyon próbál egyben maradni, de amikor meglátja a kék szívet, összezuhan. Legbelül legalábbis, atomjaira esik szét, mint egy leejtett kristály darab. Ezer felé repülnek a szilánkjai és bár egy zseni, ilyen gyors technológia nem létezik, ami elkapná mindet időben. A kérdések megzavarják, fogalma sincs, hogy mit válaszoljon, ezért nedvesítve ajkain kihúzza magát és csak nemlegesen csóválja a fejét előbb. Szemei fátyolos ködbe bújnak, szipogva felhúzza az orrát, nagyon próbál igazítani magán. - Neked adtam. - keserűen, már szinte lágyan nevet mellé. - Neked adtam, hogy tudd, mindig számíthatsz rám. - magára erőltet egy mosolyt, majd krákog párat, hogy megkerülje újfent az ágyat és belője célnak a távozást, mint lehetőséget. - Most-most-most te csak pihenj és koncentrálj arra, hogy felépülj. - integet felé kissé akadozott mozdulatokban. - A lényeg, hogy életben vagy. - lelassít az ajtóban és ahogy a fürdőszoba felé pillant, megelevenedik benne az emlék, ahogy ők ketten a habok között nevetgéltek és ettől csak még kisebbre zsugorodik a szíve. - Örülök, hogy jól vagy. - pillant a férfira megtörten, de már fél lábbal a küszöbön áll. Meg kell találnia azt a nőt. Kerüljön bármibe is.
Az amnéziája átka, hogy az átaludt napokra sem igazán emlékszik. Ha nem közlik vele, milyen sokáig aludt, el sem hiszi, hiszen számára most minden olyan ködös és zavaros a fejében... Így hát mikor Tony megemlíti, hogy bent volt, Steve szíve verdesni kezd. Akkor annyira mégsem közömbös iránta. Ez jó. Ez segíthet átvészelni az előtte álló napokat. Valami mégsem stimmel Starkkal, kicsit... Furán viselkedik. Nem mintha a Kapitánynak a helyzetre való tekintettel bárkit is lenne joga furának hívni, hiszen jelenleg minden különös és zavarodott a világában, mégis azt súgják az ösztönei, valami nem stimmel. Ahhoz képest, hogy mindannyian túlélték a kalandot, olyan, mintha Tony mégis gyászolna valamit. - Ó - Csak ennyit képes kibökni, ahogy a reaktor ittlétére fény derül. Tony neki adta a sz...? Bármennyire is igyekszik kedves, baráti gesztusként felfogni, valahogy zavarba jön tőle. A füle lángol és furcsa boldogságot érez. Akkor nem veszekedtek, hanem ezek szerint barátságuk fénykorát élték át, ő pedig nem emlékszik... Mennyire dühítő! Hirtelen támadt örömét máris keserűség váltja fel. - Köszönöm - toldja hozzá ellágyulva, és olyan szívesen kérdezne még, de ahogy Tony-ra mereszti átható, csodálkozó és kissé elérzékenyült kékjeit, képtelen bármit is mondani. Csak nézi őt forrón, szeretőn. - Igen, én is örülök. Köszönöm, Tony - rámosolyog, de a nagy menekülést látva lassan felkel az ágyról, jelezve, hogy még nem szívesen engedné el. - Te viszont elég rosszul festesz. Alszol mostanában rendesen? Romanoff szerint alig eszel... - Látható aggodalommal az arcán lépdel közelebb Tony-hoz. Néhány lépésre tőle megáll, elcsodálkozik azon, hogy közelről még ijesztőbb a helyzet: a férfi tényleg lestrapáltnak tűnik. Mi miatt készülhetett ki ennyire? - Tudod, egy kicsit megértem most már Bucky-t. Szörnyű, ha az agyam cserben hagy. Ugye ez csak átmeneti? Visszafordítható szerinted? - Az ő szemében Tony a legokosabb ember az egész univerzumban, így egyértelmű, hogy tőle vár választ a kételyeire. Nem mintha olyan sokat számítana néhány hét, ha kiesik, hát ez van... De a tudat, hogy a Koponya lánya szándékosan tette ezt vele, azt súgja, valami több van a dologban. Muszáj emlékeznie. Lehet, hogy életek múlnak rajta.
Nem bírja el a kedves pillantását, a finom hangvitelt, egyszerűen képtelen barátjaként tekinteni arra a férfira, akivel gyűrűt kellene hordaniuk, akinek nem csak a szívét, de az életét is odaadta azon az estén, a testével és a lelkével együtt. És akivel az utóbbi napokban, szinte minden percben valamilyen módon együtt volt. Ez a hirtelen változás, a durva taszítás, ez a kemény pofon, amit a karmától kapott - nagyot üt. Szeretne eltávolodni tőle, megoldások után kutatni. Bármit megtenne, hogy visszakapja azt a férfit, akinek a karikáját a farzsebében hordja. Így ahelyett, hogy maradna sajnálkozni, máris bocsánatkérőn elhúzódik, távolodna. Steve ekkor kel fel az ágyról, ez pedig lelassítja a búcsú folyamatát. A kérdésekre tekintete mindenfelé ugrál, csak az előtte állóra nem figyel. Inkább nem. - Van egy két izé, dolog a laborban. Teljes káosz. Péntek szét van szórva, már lassan nem csak az én szárnysegédem... - ahogy Steve egyre közelebb lép, Tony úgy hátrál. Nem akarja érezni az illatát, nem akarja látni a széles mellkast, amin eddig aludt. Ugye tudod, hogy nélküled már nem tudok aludni? Nem akar a szemekbe nézni közelebbről, nem akarja látni a nyakat, amibe belefúrhatta az orrát, sem pedig a nézését, amiben nem lelné többet azt a csodálkozást, azt a mély szerelmet, amit eddig minden áldott nap magáénak tudhatott. Aprókat bólint, ajkait morzsolgatja. Ide-oda bámul a szobában, váza csuklik, amikor Steve megpróbálja neki kinyitni a szívét. Képtelen befogadni. Nem tud válaszokkal szolgálni, nem is akar. Ő most csak kihúzná magát ebből. - Rogers, ez csak pár hét. - jobban fáj kimondania, mint a reaktor megszületése. Gondolj rá úgy, mint egy máshétre. Nem másnapos vagy, hanem máshavas, vagy máshetes. - feje jobbra-balra ingázik, mintha olyasvalamiről beszélnének, ami nem túl nagy tétel. Pedig az. Nagyon is az. - Én most... megyek, mert dolgom van. - mosolya kedves próbál lenni, de még így is olyan ábrát fest, mintha éppen egy haldoklótól köszönne el. Nehezen vesz levegőt, és még nehezebben fordul el, hogy aztán hátat fordítva eltávolodjon a Kapitány szobájától. Vissza a laborba, a valóságba. Oda, ahol úgy tehet, mintha semmi baj sem lenne. Közel két - három percig, hogy utána kitombolja magát és összeroskadhasson a sarokban... Előveszi a gyűrűket, és azokat forgatva némítja a labort, lezárja és bezárkózik. Ha pedig nem muszáj, többet nem bújik elő.
Elfogja az enyhe bűntudat, hogy talán önnön állapota kényszerítette Tony-t ebbe a túlhajszolt helyzetbe. De most már, hogy magához tért és látszólag nincs baja, talán a férfi is lazíthat. Steve szerint nagyon is ráférne, mert persze, Tony Stark mindig nagyszerűen fest, de azért a szeme alatti karikák és a sápadtsága kellően aggasztja Amerika csillagát. Talán még jobban is, mint a saját állapota, amin el kéne szégyellnie magát, hiszen Starkkal csak barátok, de... És ez a de még nagyon sokáig itt marad vele. - Nem is tudom... - Tony válasza elbizonytalanítja, magabiztossága láthatóan megrendül. Eddig makacsul hitt benne, hogy az elvesztett emlékeknek igenis jelentőségük van és azt hitte, azt remélte, Tony majd támogatni fogja ebben. A szavak hallatán azonban újabbat fordul vele a világ, ismét úgy érzi, ő az egyetlen ebben a buborékban, mindenki más odakintről, józanul szemléli a furcsaságait. Ám attól még, hogy Tony szerint semmiség, nem biztos, hogy képes lesz lemondani a dologról. Steve nem szokott feladni semmit. - Talán igazad van, de... - Gondolatmenetét azonban megakasztja, ahogy a férfi távozni készül. Azt hitte, még beszélgethetnek. Nem is, azt remélte, még beszélgetnek kicsit... A hirtelen távozás felkelti a gyanúját, ajkáról értetlenül pattan le barátja neve. - Tony? De... - A férfi azonban már itt sincs, Steve pedig túlságosan össze van kuszálva ahhoz, hogy fizikailag is útját tudta volna állni. Egy darabig csak értetlenül bámulja az ajtót, majd lassan visszahúzódik az ágy mellé, annak szélére huppanva dől a térdeire. Úgy érzi, egyre több a kérdés, melyekre fogalma sincs, kitől kaphatna választ, ha nem attól, akihez minden sejtje szerint fordulna...
A hetek ugyanebben a bizarr, értetlen zavarban telnek. A többiekkel sikerült visszazökkennie a régi kerékvágásba, mellettük egészen elfeledte, hogy belenyúltak a fejébe. Sam és Bucky támogatta az emlékek visszaszerzésében, ám semmi sem bizonyult eredményesnek. Próbált Bruce oldaláról puhatolózni, mi lehet Tony-val, ám itt is falakba ütközött. Hetekkel később a pajzsával a kezében vág át a bázison, a remélhetőleg már készülődő vaspáncéloshoz. Küldetést kaptak, és ha itthon kerülik is egymást valamilyen Steve számára ismeretlen okból, attól még a feladataikban nem hagyná magára a férfit. - A gép készen áll. Csak ketten vagyunk most. - A többieknek máshol akadt dolga, de a Kapitány nem aggódik. A feladat nem tűnik nehéznek, talán még egyedül is meg tudná oldani, de akkor elszalasztaná a lehetőségét annak, hogy végre kicsit kettesben legyen Tony-val, így hát bölcsen hallgat...
Kezdőlap
*
