Persze, hogy jobban tudja... Tony mindig mindent jobban tud, amit általában bosszantóan vonzó tulajdonságként könyvel el, most azonban belesajdul a szíve abba, miféle titkok súlya alatt roskadozhat hetek óta. Mivel marcangolhatta magát annyira, hogy ennyire a határait súrolja most? Steve önkéntelenül is azon kezd el gondolkodni, mi lehet az, ami ennyit jelent Tony számára, és mielőtt észbe kaphatna, már a maga vallomását készíti. Mert egyvalamiben biztos, egyvalamit már el kellett volna mondania olyan régóta, és bármi is történjék most velük, bármilyen kihatása is legyen a jövőjükre, úgy érzi, ki kell mondania. Tony-nak hallania kell, hogy Steve hogyan érez iránta már réges rég, aztán pedig, hogy mit kezd az információval, már úgyis csak kettejükön fog állni. Rá kellett ébrednie, hogy hiába nyúltak bele a fejébe és vettek el tőle heteket, az addig gondosan táplált és egyre erősödő érzései semmit nem változtak. A pillanat azonban nem teljesedhet ki, megzavarják őket. Steve szúrósan figyeli a laborba áramlókat, rövid fejszámolással méri fel a katonák helyzetét, majd hozzátoldja pluszban a nőt. A hangjától zsongani kezd a feje, ismerősen duruzsol a vörös kellemetlen zöngéje. Szovjet katona... Hová menetelsz... Steve... Megrázza a fejét, rendezi gondolatait. - Magamtól jöttem - Büszkén kihúzza magát, bár megjegyzésével nem sikerül bekapcsolódni a beszélgetésbe, kiderül ugyanis számára, hogy a nő és Tony jobban ismerik egymást, mint azt gondolta. Kékje egyből a páncélosra villan, ahogy megsejti, merrefelé magánakciózhatott a barátja... Nem hiszi el! Bármiben fogadna, hogy teljesen egyedül ment, mint mindig. Fejjel a falnak. Lesz miről beszélgetniük! Szalmaláng haragján csak a nő célozgatása enyhít, kétkedőn vonja össze a szemöldökét. - Miről beszél? Mire kéne emlékeznem? - Tony-t kérdezi, hiába áll ott a vörös maga, benne nem bízik. A vaspáncélostól szeretné hallani, mégis mire kéne emlékeznie, mi volt Starkkal meg vele, a férfi azonban nem hagyja befejezni, Steve pedig kénytelen felvenni a ritmust. Eldobja a pajzsot és a falhoz sodorja vele a félkör szélén ácsorgókat, miközben nekilódul az ajtónak. Elkapja a visszapattanó fegyvert és megcélozza a kijáratot. - Tony! - kiált hátra Tonynak, ahogy ököllel üt le egy felé ugró maszkost, majd pajzsával hárít el egy másik ütést. Amint egy lélegzetnyi levegőhöz jut, gondolkodás nélkül a magasba dobja a kezét. Abban bízik, Tony érteni fogja a célzást és repül, őt pedig menet közben felkapja. Nem mintha odalenne a repülésért, de bizonyos esetekben, mint most is, kellően hasznos tud lenni. Még ha sikerül is így némi előnyhöz jutniuk, legalább fél tucat lény ered a nyomukba, a Koponya lányáról nem is beszélve. Steve csak abban bízik, megjön az erősítés, mire igazán belemelegednének a harcba. - Csak fáradt vagy, mi? Nem körülöttem forog a világ? - korholja le a páncélost, amint ismét egymás közelébe kerültek. Az sem zavarja, hogy épp a csata közepén járnak, ki kell fejeznie a méltatlankodását.
Tony nagyon szeretne erős bástyaként védvonalat húzni Shmidt és Rogers között. Éppen ezért érzi úgy, hogy magához kell ragadnia a társalgást, mint olyant. Meg aztán tart tőle, hogy a nő olyasmit is elszól, amire Steve egyelőre nem emlékszik, vagy amire nem is fog. Hiába próbál a katona bekapcsolódni, Tony nagyon rajta van, hogy ignorálják mindketten. Nem szégyelli, hogy kiderült, ők már többször megütköztek egymással. Ahogy azt sem, hogy titkolózott. Ha bárki emiatt haragszik rá, nyugodtan maga elé húzhatja élő pajzsként Bannert, ugyanis az ő ötlete és diagnózisa, hogy nem szabad az utóbbi heteket beleerőszakolni Steve koponyájába. Ezért csak ingerülten áll ott, készen rá, hogy megütközzenek. Eszébe sincs válaszolni arra, amit a nő kiakar csikarni belőle ebben a feszült helyzetben. Helyette lelövi és megkezdődik a harc. Egyik szemével folyton Stevet lesi, a másikkal pedig minél több ellenséget próbál deaktiválni. - Repülök! - indul a Kapitány után, amikor meghallja a nevét. Meg is indul, lézerrel vágva hátra, hogy véletlenül se kaphassák el. A felnyújtott karra pillant és már el is rugaszkodik, hogy kézfogást teremtve, időt nyerhessen maguknak azzal, hogy elrepülnek a folyosók labirintusában. - Péntek, merre? - a női hang irányításait és útmutatásait követi, hogy a legközelebbi nagyteremben tegye le a katonát. Akkor landol ő is ismét, egy-két perc előnyt szerezve maguknak. Pihegve fordul a járat felé, ahonnan érkeztek. De nem tart soká harci felkészültsége, mert Steve szavai magára vonják a figyelmét. - Komolyan? - tárja szét a vaspáncélos a karjait. - Éppen most akarod ezt megbeszélni? - még jó, hogy a férfi nem lát be a maszkja alá, így legalább nem láthatja miféle aggodalom és idegesség ül ki bogár szemeire. - Mert ez most nem éppen a ... - Péntek közbeszól, miszerint nem talál kijáratot, és Sinthea is feltűnik a csápos társai nyakában ülve. Stark tekintete ide-oda ugrál a lehetőségek csekély tárháza között. - Van egy ajánlatom. - törölgeti az oldalát, ami jól láthatóan vérzik. - Olyanból nekem is van egy pár... - feltartja a kezét, a nőre szegezi azt, de egyelőre nem lő. Úgy tűnik a vörös kacagása visszhangzik, miközben a lényei köré gyűlnek ismét. Ő pedig Steve felé fordulva somolyog. - Ha átadod magad, elengedem a ... Mije is vagy most? - lerí róla, hogy jól tudja, hogy ezzel milyen sebet ejt Tonyn. - A barátja? Társa? Munkatársa? Segítője? Nem tudom megmondani... - mosolya fültől fülig érővé válik, ahogy a Vaspáncélos rezdüléstelen váza felé sandít közben. Stark képtelen mit mondani, a szavak néha nagyobbat sebeznek, mint az ütések. Pár pillanatra szüksége van, hogy erőt merítsen a szerelemből, ami lángol a mellkasában. Tony tekintete, miközben Steve felel, a plafonra vándorol. Feltérképez és keres, kutat. Kijárat híján, csupán egy lehetősége maradt. - Péntek, küld hozzám az 'Iron' csapatot, szükségem lehet rájuk. - mondja határozottan, mindezt némítva és csak úgy, hogy Péntek hallhassa, mire a női hang elkezdi felsorolni, miért nem javasolja a terv végrehajtását. - A szövegelés az megy... - szól közbe Tony tartson bárhol is a csevegés Steve és az ellensége között. A vörös nő arcára ráfagy a mosolya és összeszűkült szemrésén át gyűlölettel teli ábrát villant a vörös-arany felé. - Igaz, rád nincs is szükségem. - pár ujját felteszi a levegőbe, mire a csápos fazonok megindulnak, konkrétan Tony felé. És természetesen azzal a céllal, hogy elválasszák Stevetől.
Nem valami professzionális krízis közben felemlegetni a személyes sérelmeket, de az elmúlt hetek feszültsége és a repülőn csúcsosodó végjáték most robban igazán nagyot Rogersben. Fogalma sincs már, mi igaz és mi nem, kinek mit kéne elhinnie az elvesztett emlékeit illetően. Csak annyit tud, hogy valami nagyon sántít és azok, akikben egyedül megbízhatna, nem őszinték vele. Így hát igenis időt szán arra, hogy míg Péntek megpróbálja kijuttatni magukat és Steve is felkészülten szorongatja a pajzsát, a válla felett azért megjegyezzen ezt-azt. Érezte ő, hogy valami nincs rendben, mégis Tony volt az, aki állandóan rálegyintett emiatt. Erre tessék! - Csak nem értem, miért nem mondtad el, hogy... - szállna vitába, Péntek jelentése azonban megakasztja a lendületét. A laboratórium speciális falakkal volt felszerelve, de ez itt egy sima teremnek tűnik, talán ezt már át tudná robbantani a páncél lézersugara. Mire azonban felvethetné az ötletét, Sinthea megjelenik, arra késztetve Steve-et, hogy közelebb húzódjon Tony-hoz. Az ajánlatra összeszűkül a szeme, fontolóra veszi a lehetőségeket. Ezek szerint tényleg ő kell nekik, és bármit is terveznek vele, élve. Ha nem lesz más megoldás, el fogja fogadni az ajánlatot, mert azt nem hagyhatja, hogy miatta veszélybe kerüljön szíve vörös-arany lovagja, addig viszont még nagyon hosszú az az ABC... - Ha elfogadom az ajánlatot, a társam saját kezűleg lő hátba, úgyhogy kösz, egyelőre nem. - Nem csak nagyzol, tényleg kinézi Tony-ból, hiszen nemrég ígértette meg vele Steve, hogy együtt csinálják végig. Ezek után nem vonja vissza a szavát azzal, hogy feladja magát. Kékje itt oldalra vándorol, képtelen bármit is leolvasni a maszkról. - Együtt csináljuk végig. - ismétli Tony-nak, majd ahogy megindulnak feléjük, feltartott pajzzsal a férfi elé húzódik. Jelen esetben okosabbnak tűnik Tony-t védeni, mivel a nő szemében talán Steve élete értékesebb. - Ahhoz előbb belém kell lyukat lőnie, hölgyem, és nem hiszem, hogy holtan megfelelő lennék, bármihez is tart rám igényt. - Még ha nem is tudja egymaga feltartóztatni Sinthea katonáit, azt reméli, időt nyer, míg Tony kitalál valamit. Túl sokáig volt csendben ahhoz, hogy ne ötletelt volna Steve szerint. Ha pedig téved, akkor sem hagyhatja, hogy a vaspáncélosnak baja essen. Tony Stark őrá bízta a szívét. Igaz, hogy nem emlékszik rá, de ez még nem változtat a tényen, hogy meg fogja védeni. Így hát ha támadnak is a katonák, az elsőt könnyedén félreüti, a következő kettő együttes ereje azonban elsodorja Tony mellől és a falhoz szegezi. Sikerül levernie őket, ahhoz azonban nem hagynak neki elég időt, hogy visszaverekedje magát a férfi mellé. Egyre távolabb sodorják kettejüket egymástól, míg végül Steve tényleg fontolóra veszi, hogy el kéne küldenie Tony-t. - Lődd ki a falat és menj! Nem fognak bántani. - kiáltja oda, miután kirúgta az egyik lény lábát és a pajzzsal lecsapta. Nem hiszi, hogy nagy tetszéssel fogadják majd az ötletét, de ennél jobbal jelenleg, míg a segítség meg nem érkezik, nem tud előállni.
Hiába tudja ő is, hogy Steve részéről jogos, hogy válaszokat akar és sértettnek, összezavarodottnak érzi magát, de Tony úgy van vele, hogy ha kijutottak és túlélték, majd akkor foglalkozik ezzel. Ugyanis az élete és az elméje sokkal fontosabb annál, hogy haragszik-e rá, bízik-e benne. Azt képes elviselni, ha gyűlöli, ha nem szól hozzá, vagy elfordul tőle - miután arra is képes volt, hogy hetekig nem érinthette meg, innentől nincs olyan, amit ne bírna el sérült szíve, ha túlélték -, de azt, hogy elveszítse, vagy megváltoztassák a szándékait, azt nem. Stark miután belekóstolt a nő fegyvereibe és annak taktikáiba, tudja, hogy mennyit veszíthetnek. Nem kíván hasonló 'élményeket' produkálni Rogersnek. Elég, ha ő szenvedő alanya a következményeknek... Társam. Mennyivel kevesebb annál, ami volt és mégis mennyivel több annál, amire számított. Hogyan vigasztalhat és okozhat fájdalmat egyetlen szó csupán? Megpróbálja kizárni önmagát a társalgásból, amíg Péntekkel lebeszéli a következő lépéseket. Bármennyire őrült, bármennyire fog fájni, bármekkora kárt okoz, talán véglegeset, kockáztatnia kell. Amerika nem veszítheti el a csillagát. Az nem csak őt rázná meg, hanem egy egész világot. Mindenkit. Az emberek előbb mondanának búcsút Vasembernek, mint a Csillaguknak, és ez jól van így. Ahogy a vékony résen a férfira pillant, teljes őszinteséggel ért ezzel egyet. - Aghh, ugyan már! - forgatja a szemeit unottan, szemlátomást kissé ingerülten. - A Kapitányban ne tegyetek kárt! - kiáltja a nő, miközben a háttérben marad. Tony eközben nagyon is észleli a veszélyt, s ha ő nem is tenné, Péntek automatikusan védené a főnökét. Ebből adódik, hogy hamarabb lő, mint ahogy észrevenné, hogy Steve háta éppen előtte harcol. A feje mellett lő el, egy éppen ugró csápos förtelemre. Ahogy csak tudja, kiveszi a részét, de egyre kevesebbszer hallani a sugárvetőt. És ennek nagyon egyszerű oka van; minden energiát a rakétákba vezérel. Így egyszerű, közelharc stílussal próbálja megoldani a helyzeteket. Az, hogy Rogers távolabb kerül tőle, pedig egyre inkább kapóra jön. - Péntek, csináljunk láncreakciót. Azt akarom, hogy az egész kóceráj felrobbanjon. A kisebb madarakat küld körbe, a nagy tűzijátékot pedig fölénk! - motyogja, majd ahogy meghallja mire kéri Rogers, a vállaiból megindulnak a rakéták. Sinthea még el is neveti magát, amiért egyetlen kis nyílvessző sem ért célba. A folyosón át, járatok után kutatva, Péntek rendje-módja szerint szétdobálja azokat. Egy ütés és hátrébb reppen. - Semmi baj! - omlik le arcáról a vasálarc, hogy szemtől szembe nézhessen Stevere, ha meghallja őt. - Péntek, vidd ki innen. A pajzsot pedig kérem! - vezeti rá jobb kezét Rogersre, küzdjön akárhol is éppen. Az atomjaira bomló vaspáncél minden darabkája Stevere tapad, kivéve a jobb kesztyűt, ami elkapja a levegőben(?) a pajzsát és Tony kezébe viszi azt. A vörös koronás nő ekkor felüvölt és vissza hívja a lényeit, ugyanis nem nehéz összeraknia mire készül a férfi. Egyetlen percre sem gondolta volna, hogy Tony Stark megtenné ezt bárkiért is. Hogy feláldozná az életét egy ilyen helyzetben. Talán most tudatosul benne, milyen fontos a férfinak a katona. - Péntek! - Steve hallhatja ahogy a fülében megszólal a női hang; 'Értettem Főnök.' A következő pillanatban óriási sárga sugár indul meg a vaspáncél mellkasából, ami éppen csak annyira enged időt és helyet, hogy Steve még kiférjen a vágott résen, de közvetlen utána, talán még a lábait érintve is - omlani kezd az épület. Tony levezeti a pillantását a nőre, aki megtorpanva, elsápadva néz le rá arról a pontról, gyűlölettel és hitetlenséggel a szemében. - Megmondtam, hogy megöllek, ha még egyszer a közelébe mész. - utolsó szó és a körülmények ellenére elégedett mosoly villan arcán. S akár egy utolsó pillanat a leomlás előtt, a férfi szlalomozni kezd és a feje fölé emeli a csillagpajzsot, hogy egy vékony, utolsó reményként belekapaszkodhasson a túlélése csekély esélyeibe.
A törmelékek pedig omlani kezdenek és a láncreakció, amit elindítottak, beindul. A vaspáncél azonban nem áll meg Steveel. Addig nem, amíg a géphez nem érnek. Felsétál vele arra és csak ott engedi ki magából, miközben magát a gépet robotpilótára kapcsolja és elindul vele...
Hosszú percek telnek el, ő pedig nem mozdul, miután egy nagyobb oszlop elzárja az útját. Sikolyok, üvöltések, ütések és vágások mindenütt. Hallja, hogy az ellenség katonái szenvednek, ő pedig réseket keres, kutat. Tűz és porfelhő mindenhol. Kitépi a füléből a kapcsolatot és csak arra koncentrál, hogy valamerre haladjon. Apró lyukak között meglelik szemei a nő kezét, de csak azt, ahogy élettelenül hever egy nagy sziklatömb alatt. Egy darabig figyeli, majd tovább indul. Köhög, és vérzik. A tüdeje megsérült, és valószínűleg több törött csontja is van, mint ép. Ennek ellenére vonszolja magát, és kapaszkodik a kerek csodába, azzal váj magának utat.
Eddig sosem hagyták cserben a megérzései, és ahogy erről ma is megbizonyosodott, úgy most már jobban figyel az árulkodó jelekre, mint például Tony csendessége. Tony Stark nem az a csendben elharcolgató típus, kivéve, ha épp valami rosszban sántikál - akár egy gyerek. Így Steve, miközben próbál szabadulni és visszajutni hozzá, már előre sejti, hogy valami olyasmi fog történni, ami neki egyáltalán nem fog tetszeni. Ám ahogy a rakéták célt tévesztve eltűnnek és van ideje egy pillanatra zavartan gondolkodni, olyan lehetőség jut eszébe, amire legvadabb álmaiban sem mert gondolni. - Nem. Ne, Tony. Ne tedd ezt! Tony! - Hiába a szérum ereje, a testére fonódó páncél ellen nincs esélye, bár tény és való, kiveszi részét a küzdelemből és alaposan megrongálja a testére fonódó mechanikát, de az még így is trükkösebbnek bizonyul nála. Az utolsó, amit szabad szemével lát, mielőtt a maszk lefedné, az Tony, és az ő nevét is kiabálja, miközben a páncél kirepíti onnét. Hiába parancsolja a mechanikának, hogy tegye le, az nem engedelmeskedik neki, mire pedig sikerül annyira megrongálnia, hogy repképtelenné váljon és kitéphesse magát belőle, már elérték a gépet, az ajtók pedig záródnak mögötte. - Nem... Péntek, vissza kell mennünk! Vigyél vissza! - Egyből a vezérléshez siet, síkidegen, türelmetlenül csapkodja végig a gombokat és Péntekkel veszekszik, hogy azonnal tegye le a gépet. Idegesebbnél idegesebb dolgokat próbál ki, gombokat tör, kábeleket tép, mire végre megleli a megoldást és Romanoff egyik gépen hagyott fegyverével ki tudja lőni a gép oldalát, amiből aztán kiveti magát. A pajzsa nélkül elég kellemetlen a földet érés, a fájdalom egy darabig meg is bénítja, de aztán sikerül összekaparnia magát. Szíve a talpáig süllyed és úgy érzi, minden ereje elhagyja, ahogy a darabokra robbanó, széteső építményt figyeli. Túlságosan messzire hozta tőle a gép és csak sántikálva tud elindulni, így esélye sincs időben odaérni, hogy kimenthesse Tony-t, mégis megküzd minden egyes méterért. Ha kell, puszta kézzel ássa ki szerettét a romok alól. Az elhatározása erős, ahogy a fájdalma is, ahogy elfátyolosodó szemmel, csak egy kis adag csodáért imádkozva vonszolja magát Tony felé. A szíve után. Az utolsó robbanással nagy adag por száll fel, megtorpanásra késztetve Steve-et, kinek feje felett ekkor valami aranyló suhan el...
Saját sérüléseire fittyet hányva, ujjait idegesen tördelve ücsörög Tony mellett. Azt mondták, az életjelei erősek és hamarosan magához kell térnie, ám a belső sérülései elég komolyak ahhoz, hogy a vaspáncélosnak meg kelljen küzdenie az életéért. Steve nem hagyta, hogy hozzá bárki is hozzáérjen, ezért még a koszos egyenruhájában, maszatosan és kisebb sérüléseivel ücsörög az ágy melletti széken, bal lába idegesen dobol, ujjai egymáson pörögnek. Kékjét le sem veszi Tony arcáról és minden egyes másodperc, ami várakozással telik, a lelkét tépi belülről. Megtépázott, megviselt pajzsát valaki letámasztotta a fal mellé, de a Kapitány most nem tud másra gondolni, egyedül az ágyban fekvő férfira, aki kisimult vonásai alapján akár békésen alhatna is, ha máshogy lenne...
A levegőhiány miatt már nem képes további kiutat keresni. Ráadásul olyan érzése támad, mintha egy gödör aljában kutakodna. Minden mozdulata egyre nehezebb. Elfárad. Belefárad abba, hogy tovább menjen. Leheveredik a pajzzsal az ölében az egyik tömbnek az oldalába. Behunyja a szemeit. Nem gondolta volna, hogy egy törmeléktakaró alatt végzi majd. Nem mintha bármikor elképzelte volna a végét, de minden bizonnyal, ha gondolt is rá, nem így. Annak ellenére, milyen fájdalom ül a testében, mosolyogni támad kedve, ahogy rászorít a bőrre a pajzs homorú oldalán. Pontosan ott, ahol Steve is fogni szokta... Steve, akit ezúttal meg tudott menteni. A következő percekben elszenderedik. Arra ébred fel, hogy morzsolódnak körülötte a törmelék darabok, potyognak, kopognak és nagyot csattannak, ahogy a vaslégió egy része feltűnik. Azt hinné káprázik a szeme, amikor egy arany folt nyújtja felé a kezeit. Nem csinál semmit, mégis a karjaiban köt ki. Danvers. Behunyja szemeit, neki dől a nő mellkasának, de a pajzs már nincs a kezében. Hallja még, hogy üvöltenek a lények, akik túlélték a robbanást - de a vasemberek elintézik őket. Ez az utolsó emléke, mielőtt eszméletét vesztené a gyengéden ölelő karokban...
Az ébredés lassan kúszik elméjébe, majd a testébe. A szívverése hangosabb, mint bármi. Ahogy a fény megcirógatja, megérzi a fájdalmat mellkasába. Nehezen lélegzik, mintha ülnének rajta. Szemei össze-összerándulnak, szemöldökei már egymásba gabalyodnak, ahogy lassan felnyitja szemeit. Újból és újra meg kell próbálnia fókuszálni. Nehezére esik körvonalazni a szobát. Pár pislogás még, mire felfogja, hogy hol van. És még három-négy, mire megérti, mi történt. Danvers. És Steve. Steve? Szembogara megindul, ahogy ő maga is kész rá, hogy felüljön saját halandó korlátait ismét taposva, csak amikor megpillantja az ágya mellett ülő széles köralakot, akkor zuhan vissza a paplanba és hunyja le szemeit egy hosszan tartó hálás szünetre. - Hál'istennek'... - mondja bele a tenyereibe, amikkel egy egész percre eltünteti az arcát, habár a hangja kissé rekedtes. Aztán vissza vezeti a kezeit a maga két oldalára. Szemei megállapodnak a férfin és nem is tekint el róla többé. Meggyötört, koszos és látszik, hogy nincs a legjobban. - Miért nem öltözöl át? Szörnyen nézel ki. - kérdezi enyhe fintorral az arcán. Semmi joga a másikat kigúnyolni, elvégre éppen csak megúszták, de ettől függetlenül még megteheti, hogy megpróbálja.
Ahogy megmoccan az eddig bűvölt sziluett, Steve lelke vele együtt zuhan a megkönnyebbülésbe. A dobolással és a tördeléssel is felhagy, egyből közelebb csusszan a széken, törzsét megdöntve kap az ágyra. Észre sem veszi, hogy baljával egyenesen Tony kezére fog rá. - Tony! - Szólnia kéne a többieknek, megígérte, hogy értesíti őket, amint a vaspáncélos magához tér, ám mégsem képes rá, ahhoz túl önzőn magának akarja ezt a pillanatot. Kékje a férfi egyelőre takart vonásait kutatja, hogy azt elemezze, hol fáj, mennyire fájhat számára és mégis hogyan segíthetne rajta. - Hagyd el! Hogy érzed magad? Fáj valahol? Szükséged van valamire? - megszorítja a férfi kezét, ekkor jön rá, hogy egyáltalán fogja. Vet ugyan egy pillantást a kezükre, de aztán kékje visszatér Tony-ra. Nem engedi el. Már nem az ágyon ül, hanem furcsán görnyed a férfi felett, hogy jobban láthassa és közelebb lehessen hozzá. - Borzaszó meggondolatlan voltál. Az meg sem fordult a fejedben, hogy a szérum miatt én könnyebben túléltem volna a robbanást? A páncél nélkül te... - Sóhajba fojtja az indulatait. Kékje szikrákat szór, ajkát feszült csíkká préseli, de látszik rajta, hogy minden haragja ellenére borzasztóan aggódik és megviselte ez a néhány óra, erre való tekintettel pedig igyekszik visszafogni magát. A szíve mélyén persze, hálás a férfinak, amiért megmentette, de annyi meggondolatlanságon és hazugságon keresztül vezetett át ez az egész, hogy képtelen csak arra koncentrálni. Egészben kell a képet látnia. Elhúzza a kezét és visszarogy a székre, pillantása lecsúszik a férfiról és tehetetlenül maga elé mered. Annyi mindent mondana és annyi mindent kérdezne, mégsem tudja, hol kezdje, így végül szétbontja a markát és fásultan a tenyerében rejtegetett holmi(k)ra mered. - Találtam nálad valamit...
A kezére simuló meleg ujjak és a hozzá tartózó ember ébresztik fel csak igazán. Előbb muszáj egy rövid, néma pillanatban hálát adnia azért, hogy él és jól van a kék katonája. Csak azután kezd el józanodni, miután mindezen túl esik és ahogy a férfi hirtelen fölé görnyed. Megrezzen a gyomra és a szívverése is fájón felgyorsul. Talán ebben a pillanatban döbben rá, hogy ez a szerelem, amit érez, mennyire fájdalmas igazából. Így. Ebben az állapotban. - Inkább azt kéne felsorolnom, hol nem fáj. - oldalra húzza a száját, mintegy furcsán grimaszolva a kijelentéséhez. - Carol? - nem sűrűn hívja a keresztnevén a nőt, de hálával tartozik neki azért, amit érte tett. És miközben rákérdez a szöszire, természetesen az is közrejátszik, hogy nem szeretne túl sokáig kettesben maradni Steveel. Meg aztán ezt a finom érintést sem bírja ám örökké a kezén. A feddésre nem reagál, csak az ellenkező irányba fordítja a fejét. Ő maga sem tudja, pontosan milyen pontot szúr ki a szobában, de könnyebb arra koncentrálnia, mint arra, hogy nem mondhatja ki, miért halt volna érte. Hogy bármikor újra megtenné. S ha egy időhurokba kerülne, akkor is, mindig, örökké őt mentené. Fáradt sóhajjal telíti a tüdejét. És talán nem is szólna hozzá többet, ha a szavak ne hívnák oda szemeinek fókuszát és teljes lélekjelenlétét arra a két apróságra, amik ott fekszenek a férfi tenyerében. Fejét és féltörzsét is odafordítja, ajkai elnyílnak, kérdezne. Szemöldökei összehúznak, aztán mégis lebeszéli magát. A meglepetés... Lenyeli a gombócát, és észre sem veszi, hogy a szeméből leszalad egy forró csík. Nem bírja tovább. - Az egyik... az egyik az enyém. - le sem veszi tekintetét a két gyűrűről. Olyan gondosan, olyan szeretettel választotta ki őket, szívét-lelkét beleöltve. És így kell odaadnia? Így kell átadnia? Ezt érdemli a szerelmük? A szerelme? - A másik pedig a tiéd. - megremeg a hangja, ahogy kimondja és ahogy felpillant a férfira, annak kékjébe merülve. Finom szipogás, megtörli az arcát. - Belefáradtam ebbe az egészbe. - elneveti magát keserűen, előre fordítva a fejét. - Megkértem a kezed. Te pedig igent mondtál. Aztán te kértél meg, és én mondtam igent. Ez meg... - nem néz oda, csak a fejével bök azok irányába. - Ez volt a meglepi, amit neked szántam a küldetésünk után, és ... - hiába folytatná, mert az ajtón belép Banner. - Tony! Jaj istenem, Tony! - a kezdetleges döbbenetét felváltja az öröm. Stark pedig csak kiszélesedő mosollyal üdvözli barátját, többé Stevere sem pillantva. Dolgozza fel, ahogy akarja. Az igazság most már a zsebében. Tony tiszta. És fáradt. - Semmi bajom, rossz pénz... - feleli gyöngéden. Banner végül megáll az ágy végében, ahogy Stevere pillant, majd onnan Tonyra és vissza. Kiveri a víz. Úgy érzi, rosszkor jött. Jogosan, ugyebár. - Ennek.. öhm, ennek őszintén örülök! Steve meg kéne nézzelek ... Téged is. - mondja a katona férfi felé fordulva, kissé félszegen. Stark nem néz rá Rogersra. Egyszerűen csak előre mered. Hibáztassa még, ha akarja, gyűlölje, vagy nézze őrültnek azért, amit mondott. Elviseli. De a titkukat többé nem bírja el. Egyedül nem...
- Mindenki itt van - Ennyivel tudja csak le a Carolra vonatkozó kérdéseket, mert nem bírja már tovább terelni ezt a rengeteg, kimondatlan kérdést kettejük közt. Nincs több hárítás, nincs több félrebeszélés, nincs több szembe mondott hazugság. Steve az igazat akarja, és attól fél, amire véletlenül bukkant Tony holmijai közt, nagyon is afelé vezetik. Magától persze nem mer mélyebb sejtésekbe bocsátkozni, ahhoz túlságosan tart tőle, hogy rossz irányba megy, hogy a végén csalódni fog, hogy elkezd reménykedni, aztán csak a fájdalom marad... De jelenleg van annyira megindult, főleg Tony makacs hallgatása után, hogy igenis felhozza témának. Ha a férfi nem akar magától beszélni, akkor Steve konkrét kérdésekkel áll elő. Haragja azonban egyszeriben elpárolog, ahogy felnéz és észreveszi Tony könnyeit. A gyomra összeszorul a látványtól és már felkelne ültéből, hogy bocsánatot kérjen és inkább visszaadja a két apró ékszert, amikor végre a vörös-arany mesélni kezd. Visszafojtott lélegzettel várja, kinek jut a másik karika, ki az, aki ilyen komoly lépésre tudta rávenni Vasembert, így az elhangzó válaszba egészen beleremeg a lelke. Elsőre, egyetlen röpke pillanatig hitetlenség ül ki az arcára, amit aztán a felismerés és az érzelmek tengere semmivé mosnak. Az övé. Tonyé és az övé. Felemelkedik ültéből, képtelen ezt nyugton viselni. Közelebb lép az ágyhoz és issza Tony minden egyes szavát. Mintha lelke újjáéledne minden egyes új információtól, egészen beleéli magát, próbálja elképzelni a lefestett képeket, próbálja beleképzelni magát önmaga szerepébe, de úgy, mint Tony szeretője, Tony párja, Tony vőlegénye... Ekkor ront be Bruce, és bár váza megrezzen, kívülről mégis stabil és érintetlen marad. Csak áll ott és meredten bámulja a férfit. A világ is összedőlhetne körülöttük, akkor sem venné le róla a szemét. - Bruce - szólítja meg végül a mellé húzódót anélkül, hogy egyáltalán ránézne. - Magunkra hagynál kérlek a vőlegényemmel? - Bár igyekszik barátságosan szólni a férfihoz, merev tartása és hangjának katonás, parancsoló éle elárulhatja, hogy ez egyáltalán nem kérés vagy kérdés volt. Ismerve Banner tétovaságát kékje oldalra villan, hidegen és sürgetőn. - Most. - Remélhetőleg ezzel a férfi veszi a lapot. Mire az ajtóhoz ér, kékje már ismét Tonyn, a tenyerét azonban csak akkor bontja szét ismét, mikor hallja csukódni a háta mögött az ajtót. Az ékszerekre zuhan a pillantása, gyengéden megérinti előbb az egyiket, majd a másikat. Olyan gyönyörűek! Egészen biztos benne, hogy teljesen odalett volna az örömtől egy ilyen meglepetéstől. Még most is pezseg a lelke, hacsak arra gondol, hogy Tony meg ő.... - Mégis mikor gondoltad ezt elmondani nekem? "Semmi, csak fáradt vagyok"? Engedjem el a kiesett heteket, "mintha máshetes lennék"?! Nem gondoltad, hogy esetleg jogom van erről tudni? - Nem fogja vissza a dühét. Nem kiabál, de érezhetően mérges, és pont azért nem csitítja magát, mert szeretné, ha Tony ezt tudná, ha átérezné, hogy Steve-nek is fáj és őt is megviseli ez az egész, mert legalább annyira fontos számára a férfi, mint fordítva. - És... - sóhajt, ahogy ráeszmél, mennyi minden van, amit még számon akar kérni. - És elmentél a Koponya lányához! Többször! Egyedül! Meg is ölhetett volna! Meg is halhattál volna! Mihez kezdtem volna, ha... Hogy kéne élnem, ha te nem...? - megzuhan a váza, belefárad a szavakba. Újabb sóhajjal lazítja tartását, majd lassan az ágy szélére ereszkedik, Tony mellé. A tenyerében pihenő ékszereket figyeli, mutatóujjával gyengéden cirógatja. - Lehet, hogy nem emlékszem rá, de nincs is szükségem emlékekre. Érzem, hogy mindennél jobban szeretlek. Amikor rád robbant az az épület ma, én azt hittem... - Tonyra emeli kékjét, a fájdalomtól eltorzul az arca. - Ne csináld ezt. Ne cipelj mindent egymagad, ha már itt vagyok neked. - felcsippenti az egyik gyűrűt a párja mellől és Tony kezéért nyúl vele, majd gyengéden a gyűrűsujjára húzza.
Biztosan hibázik, amikor rászánja magát arra, hogy elmondja, mi történt az utóbbi hetekben. A gyűrűk látványát azonban már nem bírja el a lelke. Egyszerűen dübörög odabenn szerelmes fénye, könyörög azért, hogy meghallgassák, hogy ledobja magáról a titoktartás súlyait. Ő pedig minden egyes dübörgéssel közelebb kerül ahhoz, hogy meg is tegye. És meg is teszi. Könny formájában szabadul fel belőle lelke megkönnyebbült sóhaja, amikor elmondja, kié a gyűrű. Kinek szánta. Mikor szánta... Pillantása fájdalmas, szomorú, olyan végtelenül szomorú és fáradt. Hetekig küzdött vele, hogy elveszítette. Ma majdnem ismét elveszítette. Többet nem bír már el. Páncél nélkül, Vasember nélkül nem. Tony Stark ennyire nem erős. Soha nem is lesz - tudatja magában, amikor a férfi felkel a székről és felállva, tekinteteik összeütköznek egyetlen szívdobbanásra. Banner megjelenése enyhe felüdülést hoz a súlyos perc árnyékába. Stark fellélegzik, és arra számít, hogy Steve kivonul, elvonul és megküzd az infóval, talán Wilson és Barnes mellett. Akárhogy. Így nem is néz rá addig, amíg Bruce hozzá nem intézi kérdését. Az, ahogyan a Kapitány rajta tartja a tekintetét, valamit megindít a gyomrába. Muszáj elkapnia a szemét és inkább Bruce vékonyka körvonalára sandít. - Tessék? - kérdezi, Rogers felé fordulva teljes törzsével. A kérés azonban annyira lesújtja, hogy egy pillanatig csak el-eltátva a száját Stark felé néz megdöbbenten. Talán mérges és felháborodott is, amiért Tonynak eljárt a szája, de közben meg megértő. És hirtelen nem tudja, hogy valóban menjen-e. Jobbra-balra lépeget. Stark annyira összezavarodik, hogy már ki is zárta Bruce jelenlétét és csak Steveet figyeli, akkor is, amikor ő Banner felé fordul. - Igenis! - szinte ugrik egyet a tudós férfi, miközben sietve kiszalad. Szó szerint. Szalad. Stark persze nem koncentrál az elfutó barátjára, tudja jól, hogy Banner mennyire udvarias és kedves. Majd később kiengeszteli ezért. Most csak arra képes figyelni, hogy szerette hogyan fürkészi a karikáikat. A kérdések hadát hallva már elpillant róla. Le a takaró gyűrődéseire, enyhén pedig ülő helyzetbe tornázza magát. Hogyha veszekedni akar vele - ami érthető - akkor csinálják rendesen. - Mit kellett volna csinálnom? Mindenki azt mondta, hogy veszélyes, ha... Ha emlékeket erőszakolunk ki a fejedből! És hogy... Hogy mondtam volna el? - enyhén felemeli a hangját. Igen, Stevenek joga volt tudni erről, ahogy azt Stark is tudta mindvégig, és amitől félt is minden percben, hogy mi lesz, ha visszatérnek az emlékei, ő pedig távol van tőle... De nem akarta, hogy nagyobb baj keletkezzen a fejében. Ez nem játék. Nagyot nyel, és bár arcán dühe és kétségbeesése, szemei semmi mástól nem ragyognak, csak a szeretetétől. - Mert vissza akartam szerezni az emlékeid! - vág közbe, dacolva. Lerí róla, hogy mennyire ideges tőle, hogy nem érti meg a másik, miközben éppen annyira meg is érti, és ettől fáj ennyire ez az egész. - Ne gyere ide... - csóválja a fejét nemleges irányba, ahogy elfordul tőle és az ellentétes irányba néz. Hullnak a könnyei, nehezen lélegzik és beleroppan ebbe az egészbe. Csak, amikor elkezd beszélni Steve, akkor enyhül a benne dúló háború és a hullámok már nem akarják olyan intenzíven maguk alá temetni. Csendesedik odabenn és valahogy minden fókuszpontja a hozzá érkezőre összpontosul. Szeretsz? Nem szakítja félbe, végig hallgatja, lustán szipogva és bólogatva, amikor úgy érzi szükséges. A keze azonban nagyon is remeg, mikor a Kapitánya magához veszi az övét és felhúzza a gyűrűt rá. Tony nem csak könnyeket hullajt, néma zokogásba kezd... - Steve... - gyengéd, de elég határozottan nyújtózik érte, hogy átölelje a nyakánál fogva és magára/magához húzza. Belefúrja arcát a nyakába. Nem érdekli a gyűrű. Nem érdekli Banner. Nem érdekli, hogy a belső vérzései égetik. Nem érdekli semmi más, csak a férfi. - Bocsáss meg... - motyogja a férfi sérült, helyenként szakadt uniformisába, miközben a fejét lágyan csóválja. - Bocsáss meg, hogy leváltam akkor. Hogy nem küldtem rád aznap a páncélt. Hogy azóta kerültelek. Hogy nem mondtam igazat. Hogy ma odavittelek... Bocsáss meg, hogy most elmondtam az igazat, hogy kockáztatom... Hogy nem tudom mit csináljak. - zokogásba kezd, és képtelen elengedni a férfit. A szíve valahogy kirobban a testéből és újraegyesül a szerettével. A gép a háta mögött finom csipogással jelzi, hogy valami változik. Olyan lendülettel nyújtózik Rogers sziluettjébe, hogy a cuppogó korongok leestek a testéről. És nem is érdeklik őt... - Úgy sajnálom! - mondja, de továbbra sem ereszti el, képtelen rá.
Később mindenképpen elnézést kér Bruce-tól, ám ez a téma nem olyasmi, amit félbe lehetne hagyni - amit félbe tudna hagyni. Ha ezt nem beszélik meg itt és most, ha nem kerekítheti ki válaszokkal a benne dúló kérdéseket, akkor egy része el fog halni a tudatlanságban és a kétségbeesésben, Tony fájdalmában. A férfi könnyei ugyanis marcangolják a lelkét, és ha kell, egyenként elzavarja az összes barátjukat, de itt és most muszáj kettesben maradniuk, hogy megérthesse a könnyek okát és felszáríthassa azokat. Steve nem tud úgy létezni egy percet sem, hogy Tony-nak közben fáj, hogy a lelke megszakad a tehertől, amit cipel. Hiszen oly sokszor próbálta már elmondani neki, mire vágyik a legjobban: hogy ne legyen többé te és én, csak mi, együtt... - Mert az nem veszélyes, hogy te közben aludni és enni sem tudsz a stressztől? - Alávetették egy kísérleti, prototípus-jellegű szernek, aztán hetven évig egy jégtömbben hibernálódott; épp elég veszélyes dolog történt már az életében, hogy ne kockáztasson még egy keveset. Persze, megérti, miért próbálták óvni a többiek, amivel nem is lenne baja, de hogy közben Tony sérült emiatt, annak a gondolata is haragra lobbantja. Már érti az apró kis jeleket, amiket eddig nem vett észre, érti a távolságtartást és a csókot is. Hogy hagyhatták a többiek, hogy így szenvedjen? Tudták egyáltalán, mennyire szenved? Ezt illetően Steve elbizonytalanodik. Csak azért is leül az ágy szélére, mert muszáj, hogy a haragján túl azt is megértesse, mennyire félti Tony-t és mennyire sokat jelent neki ez az egész. Frusztráló, hogy semmire sem emlékszik élete legfontosabb időszakából. Vajon hogy jöttek össze? Merre mentek randizni és hányszor? Mikor volt az első? És mikor kérték meg egymást? Milyen arcot vághatott Tony, amikor kimondta az igent? Milyen érzés órákon át csókolózni vele? Hiába tudja, hogy Sinthea meghalt, újkeletű harag és gyűlölet ébred benne a nő iránt, amiért mindezt elvette tőle. - Ne sírj, kérlek... - Szeme elfátyolosodik, ahogy átöleli a nyakába borulót. Baljában még ott a másik gyűrű, öklével gyengéden támasztja a férfi hátát, míg jobb tenyere felcsúszik a tarkójára, nyugtatón cirógatva, szorosan vonja magához. Szerette zokogása darabokra töri a lelkét, enyhe bűntudata támad, amiért olyan heves volt vele az imént. - Ne kérj bocsánatot... Csak azt tetted, amit én is megtettem volna érted. Sajnálom, hogy nem voltam ott veled eddig. Sajnálom, hogy ezt egyedül kellett cipelned. - A gépek csipogása elvonja könnyáztatta pillantását, de Tony olyan szorosan kapaszkodik belé, hogy nem tudná és nem is akarja elengedni. Gyengéden simogatja a hátát, halkan csitítja. - Tony... Minden rendben. Együtt ezt is megoldjuk valahogy. Majd tartasz egy gyorstalpalót, vagy... Hé, el is játszhatnánk a kiesett emlékeket. Elviszlek újra az első randinkra. Kérlek, mondd, hogy elvittelek randizni... - Kissé szokatlan még számára ez az egész, hiszen az előbb Tony csak egy furcsán viselkedő barát volt, aki iránt gyengédebb érzéseket táplált már néhány éve, mint az illett volna, most pedig a vőlegénye. Zavarba ejti ez az ugrás, ugyanakkor boldogságot és felszabadultságot is érez. A férfi nyakába temeti az arcát, tovább csitítgatva, majd lassan a vállára simít, szeretné eltolni magától. - Gondolom, ennél romantikusabb körülmények közt kértük meg egymást, de amíg jobban nem leszel... - Tenyerébe fogja a férfi kezét és belecsúsztatja a gyűrűt, majd célzón megmozgatja üres gyűrűsét. - Én is szeretnék egyet. - Mosolya erős és elérzékenyült, kékje is nedvesen csillog a rengeteg érzéstől, ami kavarog benne. Harag vagy neheztelés már egyáltalán nincs köztük. - Megtisztelnél vele? - Hangja elcsuklik, váza megzuhan, de igyekszik tartani magát és nem sírni Tony előtt. Másik keze a férfi arcán köt ki, hüvelykujjával gyengéden törölgeti a könnyeket.
- Az más. Az döntés kérdése... - vállat ránt, mintha rögvest legyintené a férfi róla szóló vádját. Így is van. Nem fizetett nagy árat az éhség és a kialvatlanság ideje alatt, ugyanis sem egy falat, sem egy egész estés alvás nem ment neki. Ahhoz túlságosan Steve körül lebegett minden gondolata. Bármi, amit lenyomott a torkán csak azért volt, hogy maradjon ereje és kitartása a küzdelmekre. Az alvást pedig általában leállással oldotta meg, szándékos leállítással. Másképpen nem tudott volna... Megérti a haragot és azt is, mit gondolhat most a férfi, de ez a történet, amiről beszélnek, amit elkezdtek éppen csak boncolgatni, még nem lehet teljes Rogers fejében. Nem tértek ki minden részletre. Még nem. Szégyelli, mennyire gyenge, ezért nem akarja a közelébe engedni a férfit, ezért fordítja el a fejét és kéri, hogy maradjon távol tőle. Ennél sebezhetőbbnek ugyanis még nem látta senki. Soha. Senki. Az ölelésbe beletörik, a szíve robban, a lelke pedig valahol elhagyta félúton - talán pont ezért kell, hogy Rogers karjaiba bújjon. A vőlegénye. A szerelme. A mindene. Az ő ölelése mentheti meg egyedül attól, ami odabenn gyilkolja minden egyes percében. Hallja a férfit, igen, minden szavát tisztán érti, ha kell bólint, vagy csak szipog, de figyel rá. Elneveti magát, amikor az első randi szóba kerül. - Vagy talán újrakezdhetnénk... - mondja csendesen. Nagyon is sok lehet a férfi számára, ami történt, az ugrások, a heves érzelmek. Többé nem csak a társa, annál jóval többé válhatott és mindezt egyetlen nap leforgása alatt. Steve akármilyen szuper férfi, a lelke és szíve, az elméje biztosan időt kér majd ezek feldolgozására, Tony pedig mindennél jobban szeretné neki mindezt megadni. Már az önmagában elég Starknak, hogy az érzései viszonzásra leltek, ergo, nem az az éjszaka váltotta ki a férfiból, hogy együtt akarnak lenni. Hanem a szerelem. Elhúzódik és lepillant a tenyerébe ejtett karikára. Arról kérdőn fel a férfira, majd megint le. Lágyan megcsóválja a fejét és köszörül a torkán. - Ha tényleg szeretnéd, akkor... - szinte csak nyöszörög, ahogy egyik kezébe fogja a férfiét, a másikkal pedig a gyűrűvel játszik. Ajkait vékony vonallá formálja, mielőtt mozdulna. Mély levegőt vesz. Habozik egy pillanatra, végül ahelyett, hogy felhúzná a férfi kezére a gyűrűt, a sajátjáról húzza le az övét is. A két gyűrűt a tenyerébe fogja, és belesimítja Steveébe, majd szelíden, előzékenyen rámosolyog. - Nem. - ökölbe zárja a férfi karikákat tartó kezét, a szájához emeli és rácsókol. - Azt szeretném, ha akkor,.. ha akkor húznánk fel egymás ujjára ezeket a gyűrűket, ha készen állunk rá. - oda tolja Steve karikákat őrző kezét annak a mellkasához, majd vállat ránt gyöngéden. - Nem így, hirtelen, a gyengélkedőn... vagy hol vagyok egyáltalán?! - néz körbe, majd mintha ez nem számítana, igazából nem is, a férfira pillant ismét. - Tudni fogjuk, hogy mikor van az a pillanat. - keserű mosollyal húzódik hátrébb, hogy visszafeküdhessen. Egészen kiverte a víz, és szédeleg is. De hát ő Tony Stark, ezt nem fogja beismerni. - Az, hogy tudom, hogy szeretsz és hogy tudod, hogy nem vagyunk közömbösek, nekem mára bőven elég. Van... van mit megemésztened. - fogja a korongokat, amik leestek róla és egymáshoz ragasztja őket, amitől a gép csak jobban sípolni kezd. Ez mosolyt csal az arcára. - Banner mindjárt megjelenik, hogy letépje a fejem ezért... - bök a gépre. - Most az lesz a legjobb, ha mész, és a kedvemért pihensz egyet. - mondja két tenyerével dörzsölve az arcát, végül egy lágy mosolyt villantva szerettére.
Olyan különös és újszerű ez az egész, és ahogy az első zavartság felszáll, már tudja, mit érez: boldogságot. Boldog, hogy még ha nem is emlékszik rá, sikerült megugrani azt a lépcsőt Tony-val. Már csak az zavarja, hogy fogalma sincs ennek részleteiről, sem arról, miket vallott meg a lelkét nyomó titkok közül és mi az, amit későbbre tartogatott. Kimondta hangosan, hogy szereti? Kimondta hangosan, hogy mindig szerette, a vitáik és a nézeteltéréseik ellenére is? Kimondta, mennyit jelentett neki mindig is a barátsága és a támogatása? És azt, milyen nehéz volt elválni tőle és megsebezni őt Buckyért? Azt reméli, minél több időt tölthet a jövőben Tony-val, annál több választ kap majd ezekre a kérdésekre. Sinthea halálával nem reméli, hogy elveszett emlékei visszahozására találnának bármilyen módot. Csak abban bízik, talán maguktól visszatérnek egy nap... Meglepődik, mikor Tony lehúzza az ujjáról a gyűrűt. A visszautasítás, még ha pillanatnyi riadalmát el is oszlatja a mosollyal, attól még elkeni. Csalódottságot érez és bűntudatot, amiért mindez miatta, az elvesztett emlékei miatt van. Összezavarodva pillant a markába kerülő gyűrűkre, nem tudja, hogyan érezzen miattuk. Tony-nak igaza van, ezt belátja, mégis csalódott, hogy nem viselheti a csillogó karikát az ujján, nem érezheti annak súlyát és nem tárhatja a világ elé összetartozásukat. Ő úgy érzi, már most készen áll. - Értelek. Sajnálom, hogy elrontottam a meglepetést. - Mosolyt erőltet magára, de szomorúsága átüt. A gyűrűk súlya égeti markát. Emlékébe zárja azok tapintását, majd gyengéden az ágy melletti kisasztalra helyezi az egyiket. - Osztozunk rajtuk, és majd cserélünk. Szoknod kell a gondolatot, hogy mostantól mindenben ketten vagyunk benne. - A másikat a ruhája egyik biztonságos zsebébe süllyeszti, aztán a férfira mosolyog annak mutatványa láttán. Nem tudja, Bruce be mer-e jönni azok után, hogy kizavarta. Az sem kizárt, hogy egyből Hulkot küldi rájuk. - Nem kéne ezt csinálnod... - ingatja a fejét, de semmit sem tesz, amivel megakadályozná a mutatványt. Helyette rövid, szusszanásnyi nevetést hallat, majd Tony-hoz hajolva két tenyere közé fogja annak arcát és megcsókolja. Mint sokadik első csók, ez is felpezsdíti a lelkét és életet lop lelke elszáradt részeibe. Forróság indul ki a gyomrából és szétfut a testében. - Nem megyek sehova - súgja Tony ajkaira, kékje felvillan a barnába és rámosolyog. Lassan elengedi, ahogy meghallja a közeledő lépteket, de csak akkor kel majd fel az ágyról, hogy odébb húzódjon a fal mellé, ha valaki berongyolt már a szobába. Addig a vőlegénye mellett marad, később a pajzsa mellől figyel.
Lassú a folyamat, ahogy a békesség rászáll az elméjére és a felhevült testére, de jó eséllyel annak köszönhető mindez, hogy Steve előtt többé nem kell titkolóznia - és persze a testében történő erős fájdalmaknak is. Álmos tőlük és gyenge. Hogyne volna? Pár órája még a törmelékek között búcsúzott el a világtól, és a férfitól, akit szeret. - Semmit nem rontottál el. - feleli, lágyan a fejét csóválva közben. Erős késztetést érez rá, hogy jobban kifejtse, miért nem akarja a gyűrűt felhúzni a férfi ujjára, de végül inkább nem magyarázza el jobban. Látja annak szomorúságát, és neki is rosszul esik, hogy nem teszi meg, de a szíve arra kéri, ne azt tisztelje, ami az amnéziája előtt történt, hanem a szerelmüket. Elmosolyodik, amikor az egyik gyűrű végül mellette köt ki. Finom mosollyal bólint, mielőtt Stevere nézne fel. Aztán a korongokkal babrál, miért is ne? Az ágyon fészkelődik, egészen elveszik a szédelgés okozta gőzös mámorfüggöny mögött, csak arra eszmél fel, hogy Steve az arcához nyúl és megcsókolja. Szemei eleinte nyitva a rácsodálkozás és a boldogság örömétől, hogy aztán behunyva kiteljesíthesse. Hetek óta sóvárog azért, hogy Steve magától megtegye, így most, hogy meg is teszi, Tony boldogan szenderülne álomba. Már csak éppen felrebbenő pillái alól látja a kék katonáját, ahogy helyet foglal és mellette marad. Őt magát hamar útól éri az álom...
Pár nap lábadozás után már a saját lábain közlekedik, ereje teljében, büszkén és olyan 'starkosan'. A laborban is sok időt tölt, de már nem húzódik annak a sarkába, a többiek sűrűbben látják. Noha nem verte nagy dobra, mi van közöttük - megint -, Banner és Rhodes előszeretettel utalgatnak rá a többiek előtt. Stark pedig lemerné fogadni, hogy Barton az egyetlen, akinek még nem esett le a dolog. Így amikor egy súrlódásuk közben megbeszélik a ma esti randit, Tony a következő órákat készülődéssel tölti. Boldogan és magabiztosan igazgatva magát a tükör előtt, mantrázva, hogy nem lesz semmi baj. Igaz, hogy sosem voltak még randizni, no de hát mi baj lehetne? Valahol szórakoztatta a dolog, hogy Steveet ennyire szíven ütötte a dolog, miszerint előtte csak titokban sunnyogtak. Ezért látta jó ötletnek, hogy együtt kimozduljanak. A megbeszélt időben és helyen várakozik, nem késett egyetlen másodpercet sem. A folyosó végén várja, hogy felbukkanjon szerette. Egy kicsit ideges, újszerű az érzés, mert hiába ugyanaz az ember, ő nem élte át mindazt jelen elméjével, amit Stark már igen. Ahogy megpillantja Steveet, kiszélesedő mosolya mellé állával is felbök egy mozdulatra, orrát felhúzva eközben, mintha szipogna, pedig nem. - Nem fogok hazudni, épp készültem megkérdezni Pénteket, tud-e valamit rólad, merre vagy... Meggondoltad-e magad. - kérdezi lágyan vállat rántva, ahogy addig zsebbe dugott kezeit most tétován kiveszi a nadrágjából és pipiskedve rugózik egyet. - Jól nézel ki. - dicséri meg puhán bókolva, miközben szerelmes tekintettel méricskéli a közeledő férfit.
Soha életében nem volt még randin és most élete legelsőjéről is késésben van. Nem számított rá, hogy ennyire fog izgulni, ahogyan arra sem, végül egyik ruhában sem érzi majd magát elég kiöltözöttnek. Az öltöny túl sok, a farmer túl kevés... Ahogy az idő telik, egyre több embert hívogat, hogy segítséget kérjen tőlük a kiöltözést illetően, így aztán néhány perc késéssel érkezik meg a megbeszélt helyre. Vissza kellett fordulnia egyszer, ugyanis a pajzsát reflexből a kezébe vette, ami félúton vált csak világossá számára. - Ne haragudj, volt néhány... Nehézség - Őszinteségénél fogva majdnem kitálalt a ruhakrízis ügyében, de aztán még időben rájött szerencsére, hogy nem kéne magát leégetnie Tony előtt. Hátha kevésbé tartja tőle bénának a férfi, ha nem ismeri a részleteket. - Nagyon megvárattalak? - Jobbjával végigsimít a várakozó karján, miközben odahajolva a borosták közé puszil, a férfi arcára. Ahogy elhúzódik, vidám, várakozó mosolyt villant rá. - Te is csodásan festesz! Mehetünk? - Ha már ő kezdeményezte a randit, úgy volt illendő, hogy ő is szervezze meg, ami elég nagy terhet ró az ember vállára, ha ennyire tapasztalatlan és egy olyan személyt kell lenyűgöznie a maga egyszerű módján, mint Tony Stark, a partik és a fényűzés koronázatlan királya. Épp ezért láthatóan izgul, mégis boldog mosollyal figyeli a férfit, és ha nem bánja, megfogja annak kezét, úgy húzza magával. Kezdetnek rögtön mély vízbe tervezi dobni, ahogy a parkoló felé vonja magával. - Tudom, hogy nem a te világod, de ha már én tudom, hova megyünk, akkor úgy célszerű, hogy én vezessek... - Azzal egészen a motorjáig húzza a férfit, ami mellett megáll és félig büszke, félig rettegő, de egészen kihívó mosolyt villant rá, a bukót a kezébe véve. - Remélem, nem bánod. - A férfi fejére igazítja a sisakot, összecsatolva azt az álla alatt és egy pillanatra elhúzódik, hogy végigmérje. Önkéntelenül is mosolyt csal az arcára a látvány, ám nem sokáig nézelődik, átveti a lábát a járgányon és felül előre, onnan pillantva fel várakozón, Tony jön-e. - Ígérem, szeretni fogod. - Legalábbis Steve mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt az estét a maga módján jó élménnyé tegye. A gyűrűkről sem feledkezett meg, a sajátját állandóan magánál, magával hordja, hiszen a megfelelő pillanat bármikor eljöhet... Felkészült akar lenni. Ha pedig valahogy sikerült felcsalni Tony-t a motorra és rávenni, hogy belé kapaszkodjon, akkor beindítja a motort és kifarol vele a parkolóból, a belváros felé indulva.
Kezdőlap
