You're just like me
︽✵︽

Higher, Further, Faster

Nem ment messzire, mióta tudomást szerzett arról, hogy miféle erő birtokában van, s hogy ki is volt ő igazából. Távolságra, egyedüllétre volt szüksége. Elgondolkodott rajta, hogy megkeresi Yon-Roggot, felkutatja a kree-ket, már ha maradt valami még belőlük, a skrullokból. Azokból, akiket egykoron jól ismert. Egyelőre nem tudott a jelenben élni. Foglalkoztatta a múlt, ölelte, köré tekeredett, fojtogatta akár egy mérges kígyó. A jövő pedig? Ott volt a megoldandó feladvány. Hogyan mentse meg Furyt? Azokat, akik eltűntek. Persze, sajnálta Barnest, Shurit és megannyi hőst, de eközben sose volt számára túl személyes. Eddig...
 - Minek egy fémmadárka annak, aki amúgy is képes repülni? – hasít háta mögül az ismerős, mégis túl távoli hang. Válla fölött hátra pillant, szőke tincsei végig simítanak lapockáin. Pillantása megakad a félszemű fickón, aki elégedett mosollyal áll meg az anyósülés mögött, alkarjait arra csúsztatva, eresztve egy barátságos grimaszt a nő felé.
 - Minek mindenféle fegyver annak, akinek a kezei amúgy is villámokat hánynak? – pajkos somolygással feleli, hangja mégis szürkébb, ahogy mosolya sem túl őszinte és már ismét a műszerfal fölé tekint. Fel. Magasabbra. Távolabbra.
Thor ajkai elnyílnak, de válasz nem érkezik tőle, csak egy határozott nevetés, puhán, kurtán, de őszintén. Nem szívből jövő, ebben a gyászidőszakban, talán senkié sem az. Most mégis, mintha lecsillapodna a rettegése. Danvers jelenléte nyugtatóan hat rá. Nem azért, mert olyan erős - bár közre játszhat - a személyiségéből áradó sztoikus nyugalom miatt dönt úgy, hogy helyet foglal az anyós ülésben.
 - Hova készülsz? –  fészkeli be magát a bőrülésbe, melynek frissen tisztított szaga bejárja a gép gyomrát. A nő nem válaszol előbb, csak megjátszott lustasággal csóválja meg a fejét.
- Én csak ücsörgök itt. – felel puhán, Thor mégis gyanakvóbbá válik, teljes törzsével a nő felé fordul, így féloldalasan ül.
 - A vasmadár srác szerint Starkkal kergetőztetek a minap és egy csúnya foltot lyukasztottál a falon. Van ennek bármi köze az ücsörgésedhez? – hangja kellemes, nem túl hangos, se halk, épp fülbarát hangerővel bír.  - Elbeszélgessek vele, hogyan bánunk egy hölggyel? – mosolya kiszélesedik, mire előtör Carolból egy puha, szelíd és gyöngéd kacaj. Thornak ez a finom nevetés kitölti a szívét.
- Érezted már azt, hogy nem tartozol sehová? – görbéje karcsúbbá formálódik, pillantása mégis a férfi tekintetét kutatja, melyre hamar rátalál, belekapaszkodik, szinte pislogni sem képes közben. Thor arcának játéka eltorzul, megkomolyodik. Lepillant kettejük közé, némán felsóhajt.
 - Most is azt érzem. – a szemkontaktust felveszi a nővel a szavai után, mélyre hatol az íriszekben, végül megköszörülve a torkát, rendezi teljes alakját, súlyos testének izmait. A szőke nő ajkai résnyire nyílnak, efféle őszinteségre nem számított, habár nem ismeri túl jól az asgardit, tudta róla, még a háttérből is, hogy elveszítette az otthonát. - Odafenn van valami. – félmosollyal próbál kíváncsiskodni.  - Mi az, ami ott vár rád?
- A végtelen. A rengeteg galaxis, amiknek nincsenek Bosszúállói. Nem gondolod, hogy ennyi hőst egyetlen bolygó védelmére bízni... - akad el, ugyanis Thor befejezi helyette: - Fölösleges? - a nő felkapva állát, elnyílt ajkakkal fürkészi Thor barátságos, mosolygós arcjátékát.
- Valószínűleg az. - feleli, végül felegyenesedik a székből és a nőhöz lép, akinek a kezét nyújtja. Danvers minden tudóan bólint, elvégre ő maga is így gondolta, de bátorsága nem volt kimondani ezt. Pillantása felfut a férfin, majd megakad tekintete a felé nyújtott kézen. Elfogadja, belecsúszik a tenyérbe az övé és hagyja, hogy Thor felsegítse.
- Mi az? – kínjában nevetgél, számára szokatlan az efféle kontaktus, amit most Thor létrehozott vele. A férfi mégse engedi el a kezét, fogja azt, úgy húzza kifelé a pilóta fülkéből, le a gyepre, bele a hangatengerbe, hogy térdig gázoljanak abban.
- Mutatnom kell neked valamit. Bízol bennem? - dermed le pár lépés múltán, a nő kezét továbbra is megtartva markában. A szél beletép tincseikbe. Carol haját dobálja a pimasz szellő, mellette nemes pillantással, egyenes tartással áll meg Thor, hogy aztán az oldalán álló nőre vezesse tekintetét a választ várva. Danvers arcán kérdőjelek tűnnek fel, elbizonytalanodik, mégis bólint. - Szokatlan kérés lesz, de ne repülj. Hagyd, hogy vezesselek. - elengedi a nő kezét, hogy annak derekára csússzon vastag karja, így az oldalába, a mellkasához húzza őt. Carol megrezzen, szinte megriad Thor közelségétől, ennek ellenére bólogat, tekintete a látképét teljesen betakaró mellkasba futtatja. Érzi, hogy a másik teste valamiért rázkódik, de nem látja, hogy túlsó karjával fegyverét szólítja magához, ahogy arról sincs pontos meghatározása, melyik percben távolodnak el a talajtól és hogy Thor, mikor és pontosan hol áll meg, melyik város felett lebegve karjában ővele.


- Nézz le. Nézz oda és figyeld meg őket. - Thor negédes baritonjába beletép a szél, ebben a magasban erőteljesebb. A nő karjai ölelik a férfi nyakát, de elhúzódik tőle, s a kérésnek eleget téve, nem használja saját képességét, nem repül. Az ölelésből kihajolva, lábaik alatt megjelenik az a rengeteg ember, akik az utcákon kutatnak, keresnek, élnek, szenvednek. Danvers ajkai elnyílnak, szemöldökei összehúznak.
- Miért mutatod ezt nekem? – lassú, bizonytalan pillantással emeli fejét Thor felé, tekintetét azonban csak lassan vonszolja fejtartása után. A férfi túl közel van, ezért kissé hátra kell dőlnie a fogságában.
- Figyelj. - mondja a nő szemébe, majd fordít magukon egy pár szöget, s fegyveres karjával mindenféle pontra mutogat, embercsoportokra, innen-onnan. Carol követi a mozdulatait, megfigyeli őket, szemei résnyire szűkölnek, de továbbra is a fejét csóválja közben, szinte értetlenül. - Mindannyiuk szenved valamitől. - Thor szavaira felkapja a tekintetét ismét a férfira, aki szinte megbabonázva néz le rájuk. - Időbe telt amíg rájöttem, hogy a feladatom nem Asgard védelme. Mind a Kilenc Birodalomra vigyáznom kell. Ez a feladatom. Ezzel bíztak meg. Kilenc Birodalmat őrizni azonban nem könnyű, nem lehetek kilenc helyen egyszerre. És csak nehezen, hosszú idő múltán jöttem rá a legfontosabbra. Nem számít, hogy most éppen melyiket védem, amíg védem valamelyiket. - tekintetét ekkor a nő felé fordítja, eresztve irányába egy félmosolyt. A nő ismét lepillant a kallódó városlakókra, közben ajkai elnyílnak és a rózsaszín szirmok közül kibújik egy gyönge sóhaj, amelyet egy kő zuhanása okoz, odabenn. A szívéről lezuhanó sziklacsomóé.
- Thor... – ejti ki lágyan a férfi nevét.
- Hősökre mindenhol szükség van. Midgard nem elég fejlett, sem a védelme. A Bosszúállók között erős harcosok vannak, de szükségük van rád. Szükségünk van rád. Stark sose fogja beismerni... - nevet kurtán a végén, közben már ereszkedve, visszafelé. Danversnek most először a levegőben eszébe sem jut repülni, annyira kapaszkodik a férfi szavaiba. Amikor landolnak, még csendes pár pillanatig.
- Köszönöm. – húzódik odébb a férfitól, aki közben teljes testével felé fordul, lágy mosolyt vetve. A férfi gyöngén megérinti a vállát, félre sodorva széles tenyerével a szőke tincseket.
- Ha pedig mégis úgy döntesz, odafenn szívesen látlak. - mosolyának tükre megjelenik a nő ajkain is. A naplemente utolsó sugarai megütköznek sziluettjeiken, ragyognak benne. Ácsorognak a hullámzó fűtengerben pár percig még, egymásra mosolyogva közben. És Carol most először érzi úgy először, mióta tudomást szerzett a múltjáról, hogy a jövő képlékenységében némi bizonyosságra lelt.


- Néha úgy érzem elegen vannak. Másfelől viszont, amikor nagy a baj, el kél a segítségünk. – az utolsó fénynyaláb már csak a lábaik cirógatja, ahogy lassan, kimérten haladnak a bázis felé - ámbár még eléggé távoliak ahhoz, hogy bárki is konkrétan felismerje alakjaik.
- Hová máshová mennél? - a férfi jobbra-balra lépegetve, férfias mozgással kering a nő körül, fel-fel kapva egy-egy szál virágot, hogy átnyújtsa a szőkébbnek. Carol mosolyogva fogadja el a szirmos növényeket, tanulmányozza őket, eszébe juttatnak embereket.
- Nem is tudom. – puhán megcsóválja a fejét, majd szemei felkutatják a férfi alakját, lelassít, mire Thor szintén így tesz és a nő felé fordul, arcán  kíváncsisága jegyeivel. - Védelemre itt is szükség van, ahogy mondtad is. Nem menthetünk meg mindenkit. Csak már tudom, pontosan tudom, hol voltam évekkel ezelőtt és mit tettem. Talán az erővel, amit bírunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy... – elhallgat, ahogy a vörös szirmokat elfújja a szél, hevesen és önzőn rabolja el hosszú, vékony ujjaiból. Thor maga is utánuk fordul, majd lustán, gondterhelten bólogatva ismét befejezi a nő gondolatát: - ... Otthont teremtsünk. Békét. Családot, .. szerelmet. - tekintetét végül Carolra vezeti és megacélozza vázát, kihúzza magát. A nő félve, kissé bizonytalanul, sőt, már-már szomorkásan figyeli őt.
- Igen. – halkan, csendesen jegyzi meg, fejét lehajtva, valahová kettejük közé bámulva közben. Ekkor a távolban felbúg egy motor hangja. Pontosan tudja, hogy kié. Fájdalmas pillantással néz után, Thor pedig követi tekintetét. A férfi számára is kedves ember ül a járgányon, s halad a bázis felé. Az istenség végül csak lassan fordul vissza a még mindig járműves után bámuló nő felé.
- Megérdemlitek a boldogságot. - mosolya lágyan fut fel ajkain, mire a szőke nő kíváncsian kapja fejét Thorra. - ... Tudok róla. - védekezően felemeli a kezeit, mire Carol ajkain is játszik egy megkönnyebbült mosoly. A nő csóválva a fejét elfordul, a nap sugarai után kutatva közben. - Rogers jó ember.
- Igen, tudom. – gondolkodás nélkül feleli, ajakira kúszó, finom mosolyával.
- Megérdemli a boldogságot, az otthont. - helyezi egyik lábáról a súlyt a másikra, még mindig a nőt bámulva közben.  - ... És téged is. - húzza ki magát, ekkor már Danvers szemei a férfin kalandoznak, hogy aztán ismét az épp leparkoló kétkerekű után nézhessen
- Az életében volt egy nő, Peggy Carter. Úgy... úgy tudom, azt mesélték nekem, hogy Steve életének szerelme volt. – kissé remeg a hangja, ahogy erről beszél. Hangosan még sosem kellett. Fejét is lehajtva, az ujjai között maradó szárral és megmaradt virágokkal babrál, mintha szégyellné szavait. Talán így is van.
- Ó, hát erről nem tudok, ilyesmit nem osztottunk meg igazán egymással. - védekezik Thor, mire a nő csak kurtán bólogatva elfordul és tovább halad - mostanra azonban már nem a bázis fele, ami Thornak rögtön fel is tűnik. Tekintete a távolodó női alakon jár, majd a leparkolt motoron, s újra oda és vissza.  - Szerettem egy nőt, úgy hívták Jane Foster. Lemondtam érte a királyságomról és életem szerelmének hívtam. Azt hittem, ez mindig így lesz. - a nő ekkor lelassít, lassan fordul vissza, hogy szemével nézhesse Thor arcának játékát, gesztusait, miközben beszél.  - Aztán elhagyott. Nem tudom, hogy Rogers és a nő életében mi történt, hogy veszítették el egymást, de egy valamit megtanultam. Carol az életben minden okkal történik. - lépeget közelebb, magas térdemeléssel óva lapáttalpaitól a növényzetet.  - Ha Rogers rövid életében mindössze egyetlen nőről tudunk és most mégis feltárta előtted a szívét, az talán nem kis dolog. És ha ezt megtette érted, talán mégsem az a nő volt az élete szerelme. - mosolya szelídül, ahogy végül megáll Carol előtt teljes valójában, teljes alakjában és gyöngül görbéjének íve. A nő kíváncsiskodó arcára végül megbékélő mosoly költözik.
- Az élet szólt közbe. Ha élne még a nő, bizonyára észre sem vett volna, ahogy én sem őt. – feleli gyöngén, végül csak elpillant a sötét égboltra szökő csillagok egyikének fényébe. Thor arcának játéka grimaszba fut, megdörzsöli a tarkóját.
- Az élet úgy gondolta, nem ezt a sorsot szánja nekik. Nem értek a szívügyekhez, de anyám mindig azt mondta, ez az egy kérdés eldönti majd a szívem baljós gondjait, hogy igazán akarom-e. - vállat ránt lezserül, közben megkerüli a nőt és a nem túl távoli lehajló fák egyikének törzsére ugrik, megpaskolva annak kérgét maga mellett, hívva magához a nőt. Thor sosem gondolt bele még Carol életébe, eddig mit sem tudott róla és most is csak töredékét, mégis érdekesség, hogy a Bosszúállók közül, nem mesélt Janeről igazából egyiküknek sem.
- Nehéz egy kísértettel versenyezni, gyakorlatilag veszett ügy. – ejt hasonszőrűen vállat, majd felszökken a férfi oldalára, hogy oda ledobva magát, lógathassa a lábát és az előbb még vörösen izzó féklámpához tartozó jármű irányába pillanthasson.
- Beszélned kellene vele erről. - böki vállával vállon a nőt, hogy aztán egy széles mosoly kíséretében nyugtázza, miféle belsőséges kapcsolatnak örvendenek. Carol szintén mosolyogva néz a férfira. - És mi van Starkkal? Miért kergetőztök éjszaka? - kíváncsiskodik nevetve, mire a szőke nő is halkan felkuncog az oldalán.
- Tony segített megismernem a múltamat a minap. Megmutatta, hogy ki voltam és miket tettem. Én pedig nem tudtam kezelni a helyzetet, még most sem tudom. Ha nincs Stark, talán már az univerzum egy másik galaxisában találom magam. Megmentett és visszaadta azt, amit elvettek tőlem. – lehajtja fejét, a szőke tincsei előre omlanak. Thornak előrébb kell dőlnie, hogy legalább a nő szemeit láthassa közben. Arcáról neki is eltűnnek utolsó mosolya árnyai, felváltja valami komorabb.
- Szóval jófiú volt. Szólj, hogy köszönjem meg neki. - továbbra is humorával próbálja jobb kedvre deríteni a nőt. - Mit tudtál meg? - rekedtes hangon érdeklődik, fejét enyhén oldalra döntve közben.
- Pilóta voltam. Volt családom, barátaim. Aztán a Tesseractból kaptam az erőmet, egy robbanásban. És megállítottam a kreeket, otthont adtam a skrulloknak. Fury pedig... Fury az egyik legjobb barátom volt. – lágy, alig kiszélesedő mosollyal fordul Thor felé, aki ekkor már maga elé mereng a hallottak miatt. Eltelik pár perc némaságba gubózva, csak a bázisról kiszűrődő morajlás mossa el a térben cirkáló szél óvatos lépteit.
- Elmondtad már valakinek? - kérdezi, eközben a bázisra bámulva, amit Carol észre vesz, így megérti kire is gondol pontosan.
- Nem. – rázza meg a fejét gyöngén. - Nem igazán jeleskedem barátokkal, akivel pedig megbeszélném, ő eltűnt. Szóval... – tépkedi a szirmokat, közben lógatva a lábait, gyöngén vállat rántva közben, erőltetve egy mosolyt ezalatt.
- Mit ártottak neked szegény virágok? Ismerek olyan bolygót, ahol ezért kivégeznének nyilvánosan. - határozott komolysággal mutat a megritkított növény palántára a nő kezében, de amikor az kíváncsian és értetlenül felé fordul, elneveti magát. És Carol vele nevet.



[folyt. köv]