a small measure of peace...

fearless, ferocious and female...

- Érezted már úgy, hogy magányos vagy, annak ellenére, hogy akár százak vesznek körül? Hagyott már el a levegő, mikor szólni akartál? Fojtogatott a választások közötti döntésképtelenséged? Érezted úgy, hogy minden lépésed során szúrja tarkód egy rosszalló tekintet? Voltál már ... kirekesztve, a fájdalmaid sűrű masszájába temetve, valahol távol mindentől, ami valaha Te voltál?..

---

Carol nem pártolt egyik oldalra sem a lezajlott Polgárháború alatt. Mégsem kellett levadásznia Stark összekapkodott bajtársainak, ugyanis nem volt miért. Danvers látszólag visszavonult. Ha két küldetése volt ez idő alatt, talán sokat mondhatna. A szíve mélyén Amerika Kapitányát támogatta, de mégis hogyan fordulhatott volna a zöld fickó ellen? Igen, talán helyes lett volna. Helyesebb kiállnia amellett, amiben hitt, csakhogy maga az Egyezmény a szőke loboncos szerint, nem volt akkora baromság. Az, hogy aláírták, egyfajta bizalmat nyújthatott az embereknek, tudván, tényleg nem azért okoznak káoszt és rombolást, mert akarják, hanem azért, mert kell, szükséges. Ennek a gondolatával nyugtatta magát, minden alkalommal, amikor a bázison elsétált Stark mellett és az szúrós pillantással közölte vele, hogy a nevének pecsétje nélkül, nem kellene nagyon közöttük mozognia. Danvers bár megmentette a férfit a Titán karjaitól annak idején, - ez nem jelentheti, hogy örökké majd adósa lesz a fickó. Sőt, ha bárki kérdezné, talán már azzal lerótta, hogy engedi ott mászkálni közöttük...
Csakhogy mindez nem egyszerű, ugyanis Carol nem Bosszúálló. Sokkal inkább önjelölt, magányos igazságosztó. Nem dolgozik csapatban. Talán emiatt sem bíznak meg benne a többiek, még akkor sem, ha már két világkatasztrófa során is bizonyította lojalitását és erejét. De hiába teszel meg mindent, ha nem állsz be a csapatba, mindig lesz egy minimális ék, ahogy a nő esetében is...

Lábujjhegyen oson ennek a gondolatnak peremén, miközben ücsörög a felhőkarcoló tetején, lógatva lábait, tenyerein támaszkodva. Hajába beletép a szél, ide-oda dobálva a szöszke tincseket, miközben tekintete folyamatos radarként áramlik végig a város végtelen horizontján. New York sebzett, sérült. A Titán és szövetségesei megkínozták számos pontján. A nő ajkainak széle megrándul, hacsak arra gondol, hogy volt egy pillanat, amikor kiesett a küzdelemből. Tenyereit ekkor hasfala elé tartva vizsgálgatja, az égési sérülései szépen begyógyultak, alig látszódik már egy-egy életvonalán, hogy mi történt. Ujjai lassan ráfordulnak a párnácskákra, miközben állát szegve felpillant a végtelen, elnyúlt kék masszára. Halovány mosoly, ami inkább bánatból nyílik ajkaira, mint örömében. A szőke sziluett egy kicsit mindig is más volt. Már gyermekként a testvérei között, pilótaként és most, az, hogy hős lett, nem változtatott semmin. Arcára fájdalomtól összehúzódó grimasz ül, ahogy lehajtja fejét. Csatákat veszítettek. Embereket, ártatlanokat, de a háborút megnyerték. Mégis, van az a mondás, hogyha valaki háborúba megy, sosem tér vissza onnan...
 - De nem ám... – búgja halkan, igazolva belső monológját, miközben tekintetét ismét a kék árnyalataival tarkított sötétedő égboltra emeli. Az aranyhajú nőcinek  megkeményedett körvonala, szinte sebezhetetlen és épp ésszel fel sem fogható erővel rendelkező váza alatt, a szíve ugyanolyan gyenge, mint előtte. Ahogy a Milano fedélzetén kapaszkodott, újra átélte azt, hogy milyen érzés hajón repülni, ami az ő esetében korántsem okozott kellemes bizsergést. Eszébe juttatta azokat a napokat, amikor átformálták és kedvükre játszottak vele...


Ahogyan mindig, az égen jár most is. A felhők között repked, engedéllyel természetesen, jelent, ha szükséges. A fehér vattacukor állagú sűrű réteg fölé emeli a gépet, belekacag a pillanatba. Elnyújtja a mozdulatokat, eggyé válik a búgással, olyannyira, hogy esténként már zavarja a csend, a szilaj talajon kényelmetlen. Danvers egy istenverte légjárónak született, a repülés tölti ki az életét, a kék égbolt jelenti őt. Ez mint mindig, most is örömet és tüzet okoz a szívében. Bátran jelentkezik tesztrepülésre, de akkor is, ha csak úgy - noszogatni kell egy öreg vackot. Ám ezúttal minden megváltozik majd, s a ragyogó tekintetű szőke nőszemély még csak nem is sejti.
Recsegni kezd a vonal, Darren jelenti, hogy a nőnek azonnal le kell tennie a gépet. Carol természetesen személyiségéből fakadóan elutasítja elsőre a parancsot, hiszen Darren még csak nem is adhatná parancsba neki, de akkor a recsegő vonal túlvégéről jönnek a szavak, amik megsorozzák acélozottnak álcázott szívét.
- Tessék?! Micsoda? Ismételd meg... – a testvére, a bátyja, a fivére ... A nő arcára fagy mosolya, karjai remegni kezdenek, a gép vele együtt hánykolódik. Tekintete ide-oda ugrál, ajkai hol elnyílnak, hol összezáródnak, a belső lényét alkotó támasz összeroppan, ő pedig észre sem veszi, hogy üvölt. Könnyek mossák arcát, a mosoly mégis értetlenül fenn marad. A gép pedig? Felfelé száll, föl, a magasokba, olyan magasságokba, amire egy ilyen hétköznapi gép nem lenne alkalmas, de talán a legfejlettebb gépek sem. Darren hangja akadozottá válik, Carol már nem hallja őt, de talán a súlyos szavak után már egyébként sem értett semmi mást. Ujjai reszketve tartják a botkormányt, végül arcára temeti tenyereit, beleüvölt azokba, s ahelyett, hogy a gép megadva magát Danvers távolodó, sebzett alakjának zuhanni kezdene, emelkedni kezd. A gép két oldalába apró karok fúródnak, de talán a nő észre sem vesz belőle semmit. Nos igen, Darrennek lehetett volna több esze, megvárhatta volna az információval, amíg a szőke lejön, de ugyebár ne bízzunk abban, hogy egy férfi előre gondolkodik! A szőke arra eszmél fel, hogy a gép két oldala karcsúra roncsolódik a karok által, melyek lilán vibrálnak. A nő hiába kapaszkodik, nyúlik a kormányért és küszködik - az érzelmi sokktól nem gondolkozik tisztán. Valljuk be, mi sem tennénk... Danvers végül eszméletét veszti, elmossa a sötétség és beüt a tompaság.
Az intenzív fény szúrja lehunyt szemfedele alatt, kipattannak szemei. Úgy kap levegőért, mintha fulladásból ébredne. Rögvest rándulnak végtagjai, de lefogja őt valami... Zilálva fordul jobbja, majd balja felé. Csövek, szíjjak, tűk, fémek, kések, sebek, hegek, és vér. Mindent beborít a bíbor pecsétje. Reszketni kezd ijedtében, valószínűleg sokkot kap. Megpróbálja jó katonához mérten felmérni a helyzetét, nyilván az ellenséges országokra gondol először, de amint jobb oldalára pillant, ismét elhagyja az ereje, elájul. Az oldalán egy kerek, akváriumban szervek úszkálnak, lila folyadékban tárolva.
Legközelebb arra eszmél, hogy minden része rázkódik, mintha millió tűvel szurkálnák. Szemei kipattannak, látja, hogy számára ismeretlen technológiával vezetnek áramot a testébe. Felüvölt. Könnyekkel küzd. Kiszáradt. De a folyamatot megismétlik, újra és újra. Addig és annyiszor, amikor már nem érez fájdalmat tőle...
Mikor legközelebb felébred, arra eszmél fel, hogy a alkarjaiban matatnak, húzzák, tépik, nyomják. Tompa, eszméletlen pillantást vet csak kínzóira, sokan vannak. Sokan és számára idegen nyelven beszélnek. És az arcuk... az arcaik is idegenek. Ettől ismét elveszíti józanságát. És így telik el az idő fölötte. Napok, hetek, majd hónapok. Az idő legjava alatt eszméletlen, s ha ébredezne is, elveszik tőle az erre való jogát, vagy maga a látvány, a fájdalom okozza a kikapcsolást. Hol sokkolják, hol lehűtik, hol megégetik bőrét, hol felnyitják, hol megsebzik, hol verik és van, hogy beszélnek hozzá, de ezt nem érti... Ha magához tér, már nem hullajt könnyeket, nem fél, nem érez fájdalmat. Átalakulnak benne az érzelmei haraggá. Fékezhetetlen dühöt és tenni-akarást érez. Többnyire megpróbál kiszabadulni, rángatózik és az a meglepetés éri, hogy alkalmanként erősödik. Újra és újra többet képes kiszabadítani leszíjazott végtagjaiból. Természetesen az elrablóinak van erre is módszerük, hogyan altassák vissza! És meg is teszik vele, számos alkalommal...

... amíg egyszer csak már nem hat a szervezetére sem a hőmérséklet, sem semmiféle eszköz, sem semmiféle erő. Erőtől dagadó szívében kinyílik a düh virága és olyan erővel sodorja el börtönének falait, hogy az idegen hajó egészéből nem marad semmi. Egyetlen támadója sem éli túl és az igazság az, hogy Carol Danvers sem... Hiszen, aki bosszút áll, az már nem Ő. Egy tüzes, lángoló angyal repked föl-alá és gyilkos - mérhetetlen erővel és sebességgel tombol, zúzza szét atomjaira a hajót. Szemei aranysárgán égnek, ahogy elpusztítja a gépezet minden egyes darabját. Nincs olyan élő egyén, aki az útjába állhatna, vagy megakadályozhatná abban, hogy haza menjen. Egy lezuhanó üveglapon tekint vissza magára, a végtelen űrben lebegve... és ekkor döbben rá, hogy megváltoztatták. Az arcának vidám vonásait mintha elmosták volna. Kemény, markáns nő született a bohókás pilótából. A szemei tűzben lángolnak, aranybarnán égnek! És repül! Carol Danvers repül! Ahogy a szilánkokra robbanó üvegtől elfordul megtörténik benne a felismerés. A világűr küszöbén lebeg! A torkához kap, várja a fulladást, a légnyomást, de nem történik semmi. A ragyogó égtestek között, magányosan lebeg, még sem fullad, nem érez semmit. És akkor megpillantja a Földet. Az otthonát. És eszébe jut a testvére, a szülei... a temetés.


Elrugaszkodik a felhőkarcoló merev felszínétől, belezuhan a város fényeibe, szlalomozik közöttük, észre sem véve, hogy könnyeket hagyott maga után. A sebessége miatt aranyszínű fénycsóvát hagy maga mögött hátra, s hallja is, ahogy az utcákról kiabálnak, mutogatva ezt a pompát egymásnak. A szíve hevesen ver. Zilál, de a levegőben nyugtatja magát. És végül megáll. Megállapodik egy ablakban. Egy üveglap előtt, amin keresztül láthatja a Bosszúállókat, épp olyan messziről, hogy azok ne vegyék észre őt. Mindenki boldognak tűnik és megbékéltnek. Az arcok között nem leli meg azt, amelyiket keresi, így tovább reppen. A bázisra felszerelt önvédelmi rendszer nem bántja őt, hiszen törzsvendég.
A nő alakja végül egy kivilágított szobának ablakából néz vissza rá, mégsem foglalkozik vele. Az üveglapon túli laborba járkáló férfit figyelik szemei. Elnyílt ajkakkal, megadva magát az érzelmeinek, tenyerét felcsúsztatja a hűvös elválasztóra közöttük, mintha ezzel megérinthetné. És láss csodát, miféle bűverővel bírhat Dr. Banner? Danvers teljes egésze lecsillapodik, megnyugszik, már csak attól, hogy a sötétből figyelheti szívének királyát! És akkor, abban a percben a fehér köpenyes férfi hívogató, barna szemei övéibe kapaszkodnak és szemlátomást Bruce szavai megakadnak. A nő nem látja, hogy kivel beszélgethet, de jóleső melegség árad szét a motorjában, hogy aztán végül -a megszerzett békével- tova illanjon. Mert erre van szüksége. Éreznie kell, hogy tartozik valahová. Valakihez. Bruce Bannerhez, ami máris kettőt jelent. Hiszen Hulkkal is van ám egy múltja! És már kiderült, hogy mindkét fickóval szimpatizálnak. Bolondság azt gondolni, hogy kettejük számára lehet még remény? Hogy talán majd Bruce is belátja, hogy az egyetlen nő, akit nem bánthat a zöld nagyfiú, az Carol?! Talán. De egy valamiben felülmúlhatatlan és erősebb, még bizony a zöldnél is! És az a kitartása!