Beleremegett a térde, amikor a gép hasa árnyékát vetette a földre maga alatt. Elég távol volt ahhoz, hogy annak szele ne igazítson rendezett frufruján, de ahhoz épp elég közel, hogy késztetést érezzen rá - hálót vet és a fiú után ered. Az egyetlen 'dolog', ha nevezhetjük annak, ami megakadályozta ebben, a szíve alatt dobogó apró kincsesláda volt. Annak jelenléte, egyáltalán léte miatt döntött úgy, hogy nem megy Peter után. Gwen számára nem maradt semmi ezen a világon. Pár hónappal korábban teljesen kiüresedett. Azt érezte, hogy lelke sincs többé, nem hogy bármi más, ami miatt élhetne. De Peter megbocsájtott neki, önmagának és valahogy a dolgok kisimultak. Önmaga megtalálásában még hadilábon állt, hiába vette körbe ennyi szuperhős. Mégis csak elvesztette valódi életét, és mindenki, aki egykor ismerte őt, gyászolta. Azóta sem került az édesanyja, vagy a testvérei szeme elé. Tolta maga előtt ezt a pillanatot, csakhogy a halogatás közben újabb terhek kerültek közé és a nagy leleplezése közé. Nem utolsó sorban az apró Pókcsemete... Elég racionális lánynak tartotta magát ahhoz, hogy tudja, hogy egy terhes-halott lány visszatérése már több lenne a 'csak a halott'nál. Ennek ellenére el kellett gondolkodnia rajta, hogy egyáltalán volna-e értelme ennyi idő után kopogtatnia azon az ajtón. Megértenék-e? - Siess haza Peter Parker. – suttogja ezeket a szavakat, ahogy figyeli az eget keresztül hasító gépet. Ahogy a vasmadár emelkedik, az ő szíve úgy nehezedik és tekintete ezzel együtt zuhan. - Gyere haza hozzám. – egyik tenyere a hasfalára simít, majd félmosollyal ingatni kezdi a fejét. - Hozzánk, bocsánat. – végül elfordul és felvéve maszkját, kapucniját, úgy dönt, ideje távoznia a környékről. A lépésekből futólépések, majd azokból szökkenések, végül lengések következnek. A háló sistergése elkíséri útján, míg nem a város fölött, a felhőkarcolók tetején suhan oldalán keresztül a tükörképe... A magasból a vélt irányba pillant, hátha még látja a sötét gépezet szárnyait valahol, de nem lelik szemei, hiába fordul körbe tengelye körül többször is. Szomorkás arca feltűnik, ahogy ujjai legyűrik maszkját. Lehetetlen lenne megmondani, pontosan hány percig ácsorog ott, kémlelve az eget. Talán egy óra is eltelik, kettő. Ez mégis csak más. Megint más. Nehéz és veszélyes. Az Idegenben ismeretlenekkel való harcok mindig megrémítik. Főként, mert volt bennük része. És főként, mert minden újabb nem evilági küzdelemből tudja, milyen aprók és jelentéktelenek. És ami még ennél is jobban megijeszti a sokak szemében kísértetként létező lány szívét, hogy sosem érnek véget ezek a harcok. A saját lakásuk tetején keres aztán menedéket, megnyugvást. Fogalma sincs, miért tér vissza ide. Nem áll szándékában bekopogni az ablakon, vagy leugrani a tűzlétrára, hogy meglesse Simon és Philip kapcsolata rendeződött-e? Hogy Howardnak hogy sikerült a felvételi?! És az édesanyja? Feldolgozta-e, hogy elveszítette nem csak élete szerelmét, de elsőszülött csemetéjüket is?! Nem. Eszében sem volt. És az, hogy ennyire ellenkezett ez ellen, újabb és újabb gondolatokat szült a fejében a saját lényével kapcsolatosan. A lemenő nap utolsó sugarainak megcsillanása téveszti meg, vagy csak a pókösztöne hatékonyságát vesztette, amióta ketten kell osztozzanak rajta, de nem veszi észre a tetőtéri falon át vibráló fényeket. Neon kék, vörös, lila felvillanó fénysugarak csapnak át. Gwen pedig csak arra eszmél fel, hogy vékony fuvallat simít keresztül ruhája vékony szövetén, felborzolva minden puha idegszálát, így figyelmét is ezáltal. Felkapva a fejét a baljós irányba azonnal felugrik támadó alaphelyzetbe. Ám a szokásos álláspontja megváltozik, egyik keze ugyanis - még lapos - pocakjára simul védelmezően. Hihetetlen, megismételhetetlen csoda(?), átok(?) sújt a tetőre, de a tér mintha kettéválna. És egészen addig marad ilyen alaphelyzetben, amíg odaát a közel - szinte - tökéletesen egyforma háttérből elő nem bukkan egy másik pók. - Hó-hó! - szalad ki a másik száján, ami mintha beindítaná a lány pókösztönét. Nem veszélyt jelez ezúttal. Ilyen hűvös, kígyózó bizsergést gerince mentén csak Peter mellett érzett. - És még azt mondják, hogy a Mikulás nem létezik... – a lány kiegyenesedik, igazít tartásán. Vele együtt a másik Pók is úgy tűnik, hogy bár gyanakvó, kíváncsi helyzetből indul el, mégsem támadó jelleggel. - Ez vicces. - közelebb lép a fejét csóválva, majd mutogatni kezd a vibráló fénycsíkokra, pontokra. - Te is ugyanazt szívtad, amit én? Vagy ez most valami nyolcadik csoda? - ujjal mutogat, mintha rá akarna bökni a fényekre. - Inkább ne menj olyan közel! – bár ő is közelebb mozdul a felhasadt ponthoz. Kíváncsi rá. Mindketten azok. Peter az? Vörös-kék. Olyan, mintha ő lenne. De mégsem ugrik ki onnan. Pedig biztos nem hezitálna, ha ő lenne az. - Ki vagy te? – kérdi lelassítva, leengedve karjait. A másik Pók a túloldalon fejét oldalra ejtve, enyhén rázva azt, nevetni kezd. Végig mutat magán, majd széttárja a karjait. - Ne már! Még nem hallottál rólam? - kérdi dallamos hangon, majd még közelebb merészkedik a határvonalhoz, ami élénken vibrál kettejük között. - A barátságos, és közkedvelt Pók... - tovább is mondaná biztos, de Gwen fejezi be helyette. - ...Pókember. Igen, őt ismerem. És ő most éppen máshol van, szóval... – fél lépéssel hátrébb mozdul. - Oké, ez kicsit sem ijesztő fehér kapucnis idegen. Figyelj, fogalmam sincs, hogy ki vagy, de az biztos, hogy nem találkoztunk még. - bár elég hitelesnek tűnik, Gwen számára ijesztővé válik a gondolata, hogy a másik oldalon tartózkodó mindezt olyan játszi könnyedséggel adja elő, hogy még el is hiszi neki. Kissé türelmetlenül fordul körbe a tengelye körül, mintha választ várna a környezetéből. Ideges lesz attól, amit lát és, amit hall. Mi történhetett vele? És, ha bajban van?! - Minden rendben? Idegesnek tűnsz... Figyu, figyu, figyu... - közelebb mozdul hozzá, mintha már nem is lenne határ közöttük. - Azt tudjuk, hogy én ki vagyok, de arról fogalmam sincs, hogy te ki vagy és hogy hogyan pottyantál ide. Talán, ha elmondod, akkor minden a helyére kerül. - olyan meggyőző erővel mondja ezt, hogy Gwen képes lenne elmondani neki a teljes történetét. De végül, ahogy felpillant feje fölött az égre és eszébe jut, hol van most Peter, csak csóválni kezdi a fejét. - Peter? – a város fényeinek csillogásában a maszk, mintha tökéletesen megegyezne azzal, kit ő ismer, akit ő szeret. S ahogy kimondja a nevét, a túloldalt álló mintha beledermedne ebbe a pillanatba. A vállai megereszkednek és a fejét csóválni kezdi. - Megijesztesz! Mi történik? Bajban vagy? – elvékonyodik a hangja, megremeg. Reszketni kezd a teljes váza, ahogy arra gondol, hogy történt vele valami. Talán kitörölték az emlékeit? Ezért nem emlékszik rá? - Honnan tudod a nevem?! - látványos a másik Pók értetlenkedése, úgy hőköl hátra, mintha láthatatlan ütés érné. Ám ebben a percben, a vibráló fények halványodni kezdenek és a szűkül a rés, melyen keresztül láthatják egymást. - Ne! - szalad ki a száján, ahogy közelebb mozdul. Gwen pedig egy időben vele mozdul, de kevésbé határozottan, mint a kék-vörös. - Mi történik? Peter! Ne menj el! – remegő ajkakkal kérdi, ijedten. Beleborzong a gondolatba, hogy a fiú talán nem emlékszik rá. És épp úgy, a túl oldalon álló is beleremeg a gondolatába, hogy a fehér ruhás idegen ismeri őt, tudja ki ő, aggódik is érte, és mégsem ismeri fel. - Nem, nem, nem, nem! - ide-oda szökken, mint aki épp ugrani készül. - Ki vagy te? - kiabálja, ahogy egyre hangosodik a sistergő hang és a fények halványodnak. - Peter... – a lányból könnyek törnek elő. Mit műveltek vele? Megkínozták? Ahogy Miss Danverssel tették? Lerántja az arcáról a maszkot, de bár ne tenné, mert a szemben álló mintha nem is mozdulna meg többé.
- Peter? –
Végül a másik Pók megáll egy helyben és előre tolja a kezét. Egy hófehér háló töri át a határvonalat kettejük között és úgy tapad, terül szét a lány derekán, hasfalán, mintha mentőöv lenne. A kék-vörös mit sem törődve a következményekkel szakítja át a teret és időt, hogy a lányt a maga oldalára rántsa. Ezzel a mozdulattal dimenziótörés történik, amit a vörös-kék fel sem fog. Az egyetlen, amit észlel, az éles csattanó hang közvetlen azután, hogy Gwen már a karjaiban van és a háta mögött, mintha szilánkokra törne a fal, ami eddig elválasztotta őket... A levegő, minta megfagyna. A vörös-kék Pókember tenyerei a lány két felkarján. Gwen benne van a tartásban, ám nem ölelés ez. Inkább, mint egy határozott kapaszkodás. Stacy beleszédül, lassan emeli fel a fejét. Fogalma sincs arról, honnét jött az éles csattanó hang, mi okozta azt, mi tört el? Így csak reszketegen, kérdőn néz fel az előtte állóra. Az előtte állóra, aki pontosan ugyanolyan mereven ácsorog, mint amikor megpillantotta őt maszk nélkül. - Mi történt? – lágyan, de eltolja magát a másiktól, hogy megforduljon. A látványtól azonban enyhén megnyúlik az arca. Azok az épületek, és azok a fények, amiket eddig figyelt, fürkészett, most hirtelen már sehol. Helyettük szürkébb, sötétebb vonalak, határozottabb élek. Az egész látvány nem nyújt olyan menedéket, nem rejt el annyi csodát, mint ahogy percekkel ezelőtt látta. - Én ezt nem értem. – jobbjával még mindig szorongatja a maszkját, ahogy közelebb merészkedik ahhoz a ponthoz, ahol előbb még az elválasztó vonal feküdt. - Minden olyan más. – a szél enyhén belemar a szőke tincseibe, de végül szembe fordul Peterrel. A szívében dagadó kérdéshalmaz egyre csak zakatol, szeretné a fiúra borítani, de látva annak reakcióját, talán nem okos lépés. Helyette úgy dönt, visszabújik a maszkja mögé. - Csakhogy a maszk kirepül a kezéből, amikor az előtte álló magához rántja azt. A lány utána kap, de van a fiúban valami, ami végül megállítja.
A fiú szabad kezével a saját maszkjához emeli a kezét. De van abban a mozdulatban valami Gwen számára ijesztő. Olyan lomha, vontatott és savanyú a mozdulat, mintha reszketnének a fiú ujjai. És ahogy aztán felbuggyan a barna kóchalmaz, a lány szája képtelen mosolyra görbülni. A szemben álló barna szemeiből nem sugárzik öröm, vagy boldogság a viszontlátást követően. Kifejezetten rémült, kérdő, értetlen és szomorú. Könnyek áztatják az arcát, foltokban tömörülve itt-ott. - Mi történt? Későn értetek oda? Carol? – Gwen szíve megszakad, hogy így látja őt. Közelebb lép hozzá, de a fiú még most is úgy áll ott, mintha leragasztották volna a talpainál fogva. Dermedten. - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz... Nem ismerek semmilyen Carolt. Leszámítva az újságárus nénit. - egyszerre nevet és sír, amitől az egész hirtelen ijesztő a lány számára. A szőke megkerüli a fiút, hogy alaposabban szemügyre vegye, hol vannak. A hely nem változott meg. Mégsem lát senkit, nem érzékel senkit a csapatból. És Peter is... Annyira más. - Gwen... - azonnal felé fordul, jó ómennek gondolja, hogy a nevén szólítja a másik. A fiú nem fordult utána, csak válla fölül hívta nevén. Hiába ismerte jól minden egyes porcikáját, arcának vonásait, a saját józan eszét is meg kellett kérdőjeleznie. De ahogy összetalálkozik tekintetük, Peter szája remegni kezd, s vele az álla is. A szőke lány közelebb merészkedik hozzá, aggodalmas pillantással figyelve a fiút. - Életben vagy... - egyáltalán nem egyértelmű, hogy Peter sír-e, vagy nevet. Összecsuklik, térdeire támasztva a könyökeit. Fogja a maszkjaikat és úgy szorítja szájához őket, mintha éppen sikolyait akarná némítani velük. A lány utána lendülne, csakhogy az ösztöne megakadályozza ebben. A fiú utolsó szavai éket ütnek a lelkében. Ezt már hallotta... Időhurokba került? Ez megmagyarázná, miért szürkébb minden. A térhasadás valójában idő lett volna? És, ha igen, hogy jut vissza a jelenébe?! - Hé, semmi baj. – térdre zuhan előtte, egyik tenyerével végig simítva Peter arcán, késztetve rá, hogy felnézzen rá. - Semmi baj. Ez most egy kicsit bonyolít a dolgokon, de nincsen semmi baj. Lehet, hogy csak a kövek mellékhatása... Időhurok. - lelkendezve bólogat, közelebb fészkelve közben a fiúhoz. Peter úgy nézi őt eközben, mintha egyetlen szavát sem fogná fel. És bár gyöngén bólogatni kezd, végül megcsóválja a fejét. - Thanos kövei már elpusztultak, Gwen. - mély levegőt kellett vennie, hogy egyáltalán rátaláljon a hangjára. Arcán ott a teljes kétségbeesés, mintha az ereje is elhagyta volna. Szédül és alig képes koncentrálni az előtte lévőre, aki szintén hasonló kétségbeeséssel az arcán mered vissza rá. Felpattan a fiú mellől és idegesen, alaposabb vizsgálatba kezd a környezete láttán. Jeleket keres. Bármit. - Több, mint egy fél éve... - nem fordul hátra, magyarázatot keres. Egy plakáton, egy ablakból, egy felhőn át, bárhonnét. - El- eljöttem ide, mert időnként el kell jönnöm ide... És aztán megláttam a fényeket. És most... - Gwen lassan végre ismét szembe fordul a fiúval. Őt elnézve egyre biztosabb abban, hogy igazat mond, és egyszerűen csak tényleg annak látja őt, ami. Egy kísértetnek... A szél olyan hangosan támad fel, olyan hirtelen, hogy érzi az arcán annak csípéseit. Hálás érte, mert így jobban tud koncentrálni a fiúra és annak fájdalmára. Le sem veszi róla a szemét, ami más esetben nagy boldogságot okozna, főként, hogy tudja, éppen hol van a szerette, csakhogy ez nem az a fiú. Nem egészen. - Bocsáss meg, de ez egyszerűen lehetetlen és nem tudom felfogni. Képtelen vagyok rá. - vajon azért kér bocsánatot, mert szüntelenül bámulja a lányt, megszállottan? Vagy azért, mert ez történt? - Igen, igen. Ezen a részen már átestünk. –hogy lehetek ennyire szívtelen? gondolja. Ha ő nem az a Peter, ha egy másik Peter, de az a Peter, aki hasonlót élt át, nem viselkedhet vele így. - Egy szót sem értek abból, amit mondasz, de az elmúlt időszakban még sosem voltam ennyire boldog... - a fiú könnyei, ha lehet mondani, patakokban folynak. Gwen szíve pedig ettől vérzik. Ez valamiféle büntetés? Azért, mert akkor nem fogadott szót?! Ezért kell átélnie még egyszer?! - Oké, oké. – aprókat bólogat, de már ő sem figyel a külvilágra, miközben leguggol. - Kérlek, figyelj rám. Nem tudom, nem tudom.., nem értem, hogy mi történt, de az biztos, hogy nem szabadna most itt lennem. –talán, ha a legegyszerűbb oldalával kezdjük, kevésbé bolondulunk meg, mantrázza. - Tényleg? - mintha most először nevetne őszintén. Kézfejével végig töröl az orrán, arcának élén, majd guggoló helyzetbe ereszkedik, a lány elé. - Ó. – elismerőn felvonja a szemöldökeit, igazat adva ezzel a gesztussal a fiúnak. - Talán nem az idő változott meg. Egy helyen voltunk, amikor... – válla fölött elpillant a hasadás irányába, mintha ennek hála megfejthetné minek köszönhető ez a helyzet. - Éreztem... A saját két kezemmel éreztem, hogy nem lélegzel tovább. Ott a karomban... - visszakapja a pillantását a fiúra. Peter szavai ólom nehéz súlyt nyomnak a mellkasára. De valóban, talán nem ártana az érzéseivel is foglalkozni. A taktikázás és a nagy vallomások sosem mentek kettejüknek egyszerre könnyedén. - Nem tévedtél. – szinte azonnal közbeszól sóhajjal kísérve ezeket a szavakat. - Nem éltem. Ez egy kissé bonyolult... – hogy is foglalhatná össze pár mondatban azt, hogy már egy másik Peter gyermekét hordja a szíve alatt?! Mindezt úgy, hogy ennek a fiúnak éppen megváltozik az élete. - Tiéd minden időm. - leengedi a vázát, már nem guggol, hanem ülő helyzetbe kerülve figyeli a lányt. Látványosan megküzd az érzelemviharral, ami tombol benne. És ahogy Gwen akkor is, most is tudja, hogy magyarázattal tartozik. - Nehezen találom a szavakat. – elmosolyodik, miközben lepillant maga elé. - Annyira... – elcsuklik a hangja. - Annyira szeretnék elmondani neked mindent, de közben úgy érzem, belepusztulok az aggodalomba. Megszakad érted a szívem, de az a Peter Parker, akit én ismerek, talán az életéért küzd ebben a percben és tehetetlennek érzem magam. – fel sem tűnt, hogy mikor lett a guggolásából térdre esés. - Az a Peter Parker!? - leesik a tekintete kettejük közé, és talán most először gondol valami másra is, mint a saját helyzetére. - Van még egy Peter Parker? - mintha el kellene ismételnie a kérdést, úgy teszi, ezúttal lelkesebben. - Van még egy? Még egy Peter Parker? - mintha hirtelen kivirulna, de aztán olyan sebességgel kopik le az arcáról az öröm, ahogy felvillant rá. - A piszkos mázlista. - szemrebbenés nélkül mondja remegő hangon, amitől egyszerre támad jókedve a lánynak, és lesz szomorúbb még attól is, amilyen. - Lehet, hogy történt vele valami és ezért vagyok itt. – mi másra következtethetett volna? De ahogy ezt kimondta, Peter arca úgy változott, valami érthetetlen masszává. - Gwen! Ez az! - felpattan a fiú és magával együtt húzza fel a lányt is. - Itt! Itt vagy! - kiszélesedő mosollyal néz le rá, ami miatt a lány szíve csak tovább hasad. Máris szóra nyitja a száját, hogy letörje a lelkesedését. - Itt, de ez nem... – nehezen prüszköli fel ezeket a szavakat, de még mielőtt végig mondhatná a fiú belevág. - Itt. Nem a mikor számít, hanem a hol. Gwen te nem időt ugrottál, hanem teret. Vagyis hát én rángattalak át. Ide. Egy másik dimenzióba... - a lelkesedése fénye úgy csillan barna bogaraiban, mint a fájdalmáé. Vele együtt pedig a lány szemei megtelnek kérdésekkel és felismeréssel. - Dimenzióba... – egyszerre mondja ki az utolsó szót vele. - Hogy... – pillant el kettejük oldalára, a hasadék pontos helye felé. Peter pedig vele együtt tekint oda. - Talán a te Peter Parkered csinált valamit, megkutyulta a világokat. - mondja habozva, és rögtön megbánva, ahogy kimondta. Saját maga ellen beszél? Telítődik a feje kétes érzésekkel, gondolatokkal. - Nem. Nem. Nem így értettem... Ő most ott van... – ijedten, rémülten, reszketve tekint fel az égre. Hogyan fog visszajutni hozzá? Mégis hogyan? Mit fog csinálni? Mit kell tennie?! Vagy lehet hozzá köze?!Beleszédül a gondolatba, hogy ez lehet az igazság. - Meghalt? - a kérdés hallatán sikerül összeszednie magát annyira, hogy nemlegesen kezdje csóválni a fejét és kihátrálva a fiú közelségéből visszalépkedjen oda, ahonnét jött. - Felment a csillagok közé, hogy megmentse egy barátját... Az Űrbe. Sosem tenne olyasmit, amivel kockára tenné az életünket. – a mellkasára siklik az egyik tenyere, nyugtatja csillapíthatatlan légszomját. Ő nem láthatja, de Peter mögötte leesett állal tekint hol föl, hol vissza a lányra. - Az Űrben harcol? - olyan halkan kérdez vissza, hogy Gwen sem hallaná, ha nem lennének felerősödve a képességei hozzá. - Lehetnék ilyen menő is? - pillant le maga elé, végül aztán pár másodperccel később már Gwen oldalán áll. - Szóval visszajöttél hozzá... Hozzám. - a lány a tető szélén ácsorog, onnan tekint le a mélybe. Peter pedig ott áll mellette, de nem a tájat, vagy a csillagokat figyeli, csakis őt. A lányt, akit elveszített egy életben, és akit visszakapott egy másikban. Egyszerre érez hálát érte és irigységet. Nedvesít ajkain és közelebb lép hozzá annyira, hogy homlokát a halántékához érinthesse, így oldalról, profilból. - Hazajuttatlak. - olyan ígéret ez, ami a fiú számára pont akkora fájdalommal jár, mint amekkora örömet okoz Gwen szívében. Talán egyszerre hunyják be a szemüket. Talán egyszerre is sírnak. Peter azért, mert visszakapta őt, csak hogy újra elveszítse... Gwen pedig, mert egy újabb reménytelen helyzet közepén is Peter az, aki mellette áll...
- Ez egészen biztosan rossz ötlet... – mondja, ahogy lábujjai a szőnyegre érnek. Lassan, gyanakvón hajol be az ablakon, majd végül feszülten megtorpan egy helyben. - Iiiiigen. - nevet előtte Peter, ahogy nagy lendülettel átgázol a szobán a szekrény felé. Gwen zavartan veszi le a fejéről a maszkot, majd azt gyűrögetve fordul újra és újra az ablak felé. - Figyelj rám, hé. - Peter eközben már lerángatta magáról a Pókjelmeze egy részét, és úgy beszél a lányhoz. De ezzel nem segít a lány helyzetén, szóval ő inkább csak elfordul. Parker kiszélesedő mosollyal reagál erre az amúgy hízelgő viselkedésre. - Oké. May úgy tudja, hogy deszkázni mentem, szóval muszáj leszek lemenni és bejönni a bejárati ajtón, mintha onnan jönnék, de egy perc és itt vagyok. Nem fog feljönni. Közlöm vele, hogy nem érek rá. - ezt olyan lelkesen magyarázza, hogy észre sem veszi mit mond, de Gwen annál inkább. A szöszke megpördül a tengelye körül és kérdőn, értetlen grimasszal néz rá. - Ez nagyon kedves tőled, ha vacsorával vár, azt meg egyenesen vágd hozzá! – érződik a hangszínén, hogy egyáltalán nem gondolja így. Peter arca kisimul, karjait, vállait leereszti. - Megvárlak itt. – fűzi hozzá valamivel negédesebben, amitől most a fiú arca torkollik kaotikus grimaszhalmazzá. - Tudod, hogy mit kérsz tőlem? Te most... - ingerülten belebújik abba a szanaszét gyűrt pólóba, amit minden este hordani szokott, de még a lábait a Pókjelmez takarja. - Azt kéred tőlem, hogy beszélgessek a szürke hétköznapokról, ki tanult meg a környéken rollerezni, meg kinek lett macskája, mikor Te itt vagy és van vagy egy tucat kérdésem. - széttárja a kezét, majd mintha nem is igazán érdekelné Gwen, úgy tolja le végül a vörös - kék szerelése alsó részét. - Tudom, de kicsit sem lesz gyanús, ha csak úgy felrohansz... – és megint elfordul. Könnyebb, mint arra gondolnia, miféle káosz lett úrrá hirtelen körülötte. - Hmm. - egy elhaló nevetésbe ölelkező sóhaj szalad fel a fiú száján mögötte, amitől Gwennek az az érzése támad, hogy valami rosszat mondott. - Ezt szoktam tenni. Nem tudok beszélgetni vele. Senkivel sem. Én csak jövök-megyek és teszem a dolgomat, mióta... - lehajtja a fejét és próbál józan maradni, mantrázza, hogy bár Gwen áll előtte, ő nem az a Gwen, akit ő elveszített. Elég nehéz elfogadnia, hogy ez megtörténhet. Arról nem is beszélve, hogy beszélnie kell erről. Hogy egyáltalán beszélnie kell. Mégis, ahogy kimondja ezeket a szavakat, megkönnyebbül. A lány tisztában lesz vele, hogy semmi furcsa sem lesz abban, hogy nem marad lenn vacsorázni Mayel. Gwen szembe fordul vele, és talán pár másodpercig így nézik egymást. A lány szüntelenül arra gondol, hogy ez az, amin Peter keresztül ment az ő világában is, és ettől csak még rosszabbul érzi magát. - De gondolom nem alsóban voltál deszkázni, vagy ez is egy újabb szokás? – kérdi a tőle telhető leggunyorosabban, már ha a közel elcsukló hangját nevezhetjük annak. Peter is érzékeli ezt, ő is hasonlóan elérzékenyülten bólogatva fordul el, hogy eleget tegyen a kérésnek. - Szóval... - Peter ide-oda pakolgatja a holmiját, valószínűleg a kínosabb cuccokat dugdossa éppen, de a lány nem figyel rá. Maga elé bámul, le a szőnyegbe, a rojtokba. - Talán nem okozunk újabb katasztrófát vele, ha leülsz valahova. - kínálja hellyel. Célirányosan az ágyra pillant, de mivel mégis csak egy másik dimenzióból jött lányról van szó, aki igazából élete szerelme, elpillant a széke irányába is. Gwen most először mosolyodik el fültől fülig érően. - Köszönöm. – prüszköli, majd az ágy peremére ül. Peter végig nézi ezt a fáradt vonulást, végül vissza lép a szekrényéhez, hogy kikapjon egy pólót és egy rövid nadrágot. Pizsirucit. Látványosan habozik vele, de végül odalép hozzá. - Vedd ezt fel. Kényelmesebb, tudom. - Gwen vonakodás nélkül fogadja el a két ruhaneműt, majd az ölébe fekteti azokat. A fiú pár másodpercig még nézi őt, ott, előtte állva, de végül belebújik a kabátjába és neki lendül az ablaknak, hogy eleget tegyen a formaságoknak is. A lány szüntelenül arra a fiúra gondol, aki valószínűleg az űrben vívja most a nagy háborút. Pont emiatt, tekintete követi gondolatai irányát és felpillant. Csakhogy az ággyal szemben lévő falon nem a csillagtérkép várja, hanem egy tucat fotó, amin ő szerepel. A sulibulin, itt Peter szobájában, egy tetőn. Gwen félrecsúsztatja a ruhákat, és felemelkedik a helyéről. Közelebb sétál a fotófalhoz.
'Do I have to lose You too???'
Olyan mély sóhaj tör fel belőle, hogy a szíve teljes egészében belerezonál. Itt egy fiú, akinek a szívét összetörte ugyan csak az a történet, ami az övé is. És eközben szembesül vele, mit élt át az, aki valahol a felhők fölött küzd éppen. Olyan nehéz lesz ettől a lelke, hogy sírhatnékja támad. Hogyan tudná rendbe hozni ezt? Hogyan segíthet ennek a fiúnak? És hogyan térjen haza? Peter azonban, mielőtt leugrott volna az ablakon át, szerette volna megkérdezni, mit enne a lány. Mégis csak marad éjszakára, akkor valamivel megkínálja. Ha kell, hozat mindenből. És épp, hogy efelől érdeklődve fordul vissza, azt látja, hogy a szőke megbabonázottan ácsorog a fala előtt. Számára olyan természetes, hogy már nem is foglalkozott vele. De most? Látva, Gwent mennyire felzaklatja, szeretné eltűntetni onnan. Ennek ellenére inkább kiugrik...
Átöltözve ücsörög az ágyon, betakargatva magát. Hűvös éjszakájuk volt, és gondolnia kell az apróságra. Ha maga miatt nem is feltétlen aggódna, miatta igen! Így ücsörögve várakozik. Eltelik negyed óra. Húsz perc. Talán huszonöt is. És miközben a két fiún gondolkodik, a tükörben merengve egy kérdés fogalmazódik meg a fejében. Ha neki sikerült túlélnie, miért ne élhetne... - Itt vagyok, itt vagyok. Volt egy földrengés ma, de... - lép be ekkor az ajtón Peter, de a látvány, hogy a szerette ott ül a takarójában, itt, biztonságban, hirtelen megállítja őt. Oké, hogy nem az ő szerette, de akkor miért kell ennyire hasonlítaniuk?! Gwen arcán feltűnnek kérdőjelek. Nem csak, mert nem folytatja a fiú, de azért is, amire ő következtetett. És persze azért is, mert Peter arca olyan, mint egy emberi kaleidoszkóp. Feltűnnek a gondolatai, érzései és a szívébe marnak. - Ülj le. – szól hozzá, inkább parancsolón, mint kérőn. Peternek szüksége is van rá perpillanat, hogy irányítsák, mert a lábai remegni kezdenek és a szíve majd' kiugrik a helyéről. - Jó. - helyesel, behúzva az ajtót maga mögött. A pillanat, ahogy a kilincset bezárja egy jó esély, hogy hacsak egy másodperc töredékre is, de háttal lehessen a lánynak. És emlékeztesse magát, ez nem az a lány. - Peter! – Gwen hangja sürgető, ezért nem tétovázik tovább, közelebb lépdel. Amikor már térdei koccannak az ágy szélében, egyikkel belegázol a takarókupac szélébe és mellé helyezkedik. Kellő távolságba ahhoz, hogy ne érjenek össze sehol, de túlságosan közel ahhoz, hogy ne érezzen semmit ezáltal. - Mi baj? - érdeklődőn teljes törzsével a lány felé fordul, maga köré gyűrve lábait. Alsó ajkába harap, szemöldökei felsimulnak és ettől Gwen úgy érzi, mintha mi sem történt volna és megint csak azt a fiút látja, akivel le akarja élni az egész életét. El kell fordítania a fejét, hogy erőt vegyen magán és elválassza kettejüket. - Gondolkodtam, amíg lenn voltál. – ráemeli pillantását, de bár ne tenné, mert a srác mellette olyan édes szeretettel nézi, amitől csak elveszíti a hangját. Peter álla a térdén, átkulcsolja a mellkasáig felhúzott lábát. Gwen ezzel ellentétben törökülésben ül a melegkupac közepén. - Beszélj... - nehéz a lány számára eldönteni, hogy tényleg arra kíváncsi a mellette ülő, amit összerakosgatott a fejében, vagy csak hallania kell a hangját. Ha bárki Peter fejébe látna most, megbizonyosodhatna az utóbbiról. - Azt tudjuk, hogy ugyanazon a helyen voltunk, amikor jöttek a fények. És azt is tudjuk, hogy ez nem egy illúzió, nem varázslat. Te létezel, ahogy én is. És, ha ez igaz, ha valóban így van... – mély levegőt kell vennie ahhoz, hogy a következő szavakat kimondja. Nem csak azért, mert a remény magjait elültetni egy haldokló szívében nem csak kegyetlenség, de felér egy gyilkossággal is, hanem mert ki tudja, miféle további következményei lehetnek annak, ha nincs igaza. Peter arcáról süt, hogy a kíváncsiság szinte felemészti, hogy a mondat végére érjen a lány, de ettől a szőke csak még idegesebb. Parkernek meg van az az idegesítő szokása, hogy minél hamarabb akarja tudni az igazságot, annál jobban figyel. Fizikailag. Lelkileg. Gwen legalábbis mindig is úgy érezte, hogy a szíve mélyére tekint barna bogaraival. - Mi van, ha nem csak nekem sikerült? Mi van, ha Gwen életben van? – most, hogy kimondja a nevét másra célozva vele, csak most érti, mit érezhet a mellette ülő. De igazán nem értheti. Peter mintha most ébredne fel egy hosszan tartó kómából, úgy torzul az arca az ébredés fázisaiban. Végül úgy fordul el a lánytól, hogy annak fogalma sincs, mit lát a fiún. Peter mindkét talpa a szőnyegre csattan, fejét sürgetőn nemleges irányba csóválja. - Ez... nem lehetetlen. – szinte csak suttogja ezeket a szavakat. - Nem. Nem. Nem. - motyogja maga elé, rá sem nézve a szőkére, és ettől Gwen csak még rosszabbul érzi magát, ha lehetséges egyáltalán. - Peter... – suttogja, de a másik a rázúduló érzelemvihar súlyában megroskad. - Gwen nincs... Meg... Ő elment. Én... Ha ez... Miért mondod most ezt? - hirtelen a lány felé fordul törzsével, annak közvetlen oldalára csúsztatva a kezét. Ettől a helyzettől kényelmetlenül érzi magát, de nem húzódik el, hagyja, hogy a fiú olyan közel legyen hozzá, amennyire csak szükséges. - Én is itt vagyok. – szelíden vállat ejt, majd nedvesítve ajkain változtat helyzetén. - Nem tudom, hogyan juthatok haza, hogy segítsek magamon, de neked segíthetek. – Peter úgy pattan fel az ágyról, mintha parázson ült volna mindeddig. Ingerülten kapja a tekintetét hol a fotófalra, hol az ablak felé, az ajtóra, majd újra valahová, aminek fókuszpontja Gwen számára megkérdőjelezhető. - Tudom, hogy ez most sok így egyszerre, de ha nem mi irányítjuk ezt a dimenzióportált, akkor nincs sok időnk, és ha ez így van, akkor legalább ki kell mondanunk, hogy... – folytatná, de a fiú a szavába vág. - Ne. Ne akarj segíteni nekem. Így ne. - a lány szája enyhén tátva marad, szemöldökei szomorúan összesimulnak. - A gondolat, hogy életben vagy, valahol, messze és még csak el sem érhetlek, már épp elég pusztító a számomra. De, ha reménykedni kezdek benne, hogy mégsem vagy elérhetetlen, mert valahol az utcákon életben vagy, az... - a hangja reszketegsége elárulja mennyire összetörik ezek a szavak és a jelentésük. A szőke nyilvánvalóan megbánja, hogy egyáltalán levette a maszkot a fejéről, de honnan is tudhatta volna, hogy ez nem az ő Peter Parkere?!!? - Megkeresett volna. - közli, mintegy ezáltal lezárva a témát, de épp erre a mondatra van szüksége Gwennek ahhoz, hogy tovább folytassa. - Nem. – fel sem mer nézni a fiúra, hiába áll még háttal. - Nem is fog megkeresni. – mély levegőt vesz ahhoz, hogy leküzdje a gombócot a torkában. Peter pedig vontatottan, kérdő pillantással az arcán szembe fordul az ágyán ücsörgő lánnyal. A fiú arcáról lerí, hogy nem érti, mit mond, miért mondja. - Már nem ugyanaz a lány, mint akire te emlékszel. Hacsak azon ment keresztül, mint amin én is, akkor átváltozott. Megváltozott. És a tudat, hogy több, mint fél éven keresztül halott volt, pontosan elegendő lesz a számára ahhoz, hogy meggyőzze, jobb is így. – ekkor felnéz a fiúra, csakhogy Peter már nem a szoba közepéről nézi őt, hanem az ágya előtt térdelve. - Egyszer-kétszer talán megkeresett, megpróbálta, de ha látta, hogyan élsz, hogy tovább léptél, hogy sikerült, nem fog eléd állni és nem fog újra belépni az életedbe. Mert szégyelli magát. Szégyelli azt, akivé lett. És elveszített mindent. Téged. A családját. A céljait. Önmagát. De még a reményt is, hogy valaha újra az lehessen, mint aki akkor volt... Ez számára sem könnyű. Nekem.., nekem sem volt az. – ahogy felveszi a szemkontaktust, csak akkor látja, hogy a fiú arcára könnyek írják le, mit érez most. Gwen szeretné megsimítani, letörölni azokat a könnyeket, de ez nem az ő feladata. Peter homloka puhán csattan a matrac szélén, a lány lába előtt, és némán zokogni kezd. - Kértem... Úgy kértelek, hogy ne gyere utánam... - el-eltűnik a hangja, a levegő után való kapkodásban a zokogása egy összemosódott masszaként tekeredik a lány szíve köré. - És én mégsem bántam meg, soha egyszer sem. – a fiú arca lassan felemelkedik az ágyról, hogy aztán felfelé vezetve tekintetét, megállapodjon a lány arcán. - És most babát várok. – suttogva mondja ki ezeket a szavakat, abban bízva, hogy pont akkora örömet okoz vele Peter számára, mint amilyet érez ő is, ha bármikor eszébe jut. Szemmel láthatóan a fiú arca megváltozik. Hitetlenkedővé válik, majd őszinte örömkönnyek csattannak ki szemeiből, tenyerével be is tapasztja száját, de egyikük számára sem egyértelmű, milyen hangokat fojt el. - Kisbabát vársz? - nevetésbe fulladó, zokogó hang tör fel a fiúból, Gwen pedig vele együtt kuncog, súlyosakat bólogatva közben. - Apuka lettem? - elfordítja a fejét a lányról, majd kézfeje minden oldalára beletörli érzelmi világa jegyeit. - Igen. – helyesel fátyolos ábrázattal, majd a fiú kezéért nyúl, hogy megszorongassa. - Azt a hétszázát neki! - pihegve fogja meg a lány ujjait, összekulcsolva kezeiket. - Bárcsak tudnám, hogy hol keresselek... Bármit megtennék érted. - álla remegéséből látszik, hogy teljesen elérzékenyült azon, amit hallott, és amit elképzelt. Gwen szeretne segíteni neki, és ahogy belegondol, Peter valóban ott lenne és magához ölelné, ... - Azt hiszem, hogy én tudom hol lehet. – tekintetét azonnal az ablak felé kapja. Ha ugyanaz a sors várt rájuk, ha ez a Gwen is keresztül ment azon, amin ő, akkor biztosan abban a laborban tért magához, majd a Doki lakásán élt. Él? Peter szemei is az ablakot pásztázzák, ám mégis, ahogy Gwen neki lódulna, a fiú karja elé tárul. Megakadályozza benne, hogy útra keljen. - Tényleg tudom, hogy hol lehet! - mintha a fiúnak szüksége lenne további meggyőző érvekre ahhoz, hogy higgyen a lánynak. - Előbb enned kell valamit. - szomorkás mosollyal nézi a lány arcát, majd a hasát. - És pihenned is. Ha a szíved alatt hordod a szerelmünk gyümölcsét, akkor most még sokkal jobban kell vigyáznom rád. Rátok. Ismerem az apukát, tudom, hogy ő is így tenne a helyemben. - kiszélesedő mosollyal, bár még könnyes szembogarakkal nézi a lányt. - Hozok vacsit, megnézem, miből élünk. Utána pedig pihenned kell egy kicsit, mielőtt elindulunk. Jó? - kedveskedő mosollyal az arcán húzza el a kezét, hogy még egyszer megérinthesse a lány tenyerét. Gwen hálásan figyeli őt, majd aprókat bólintva beleegyezik a feltételekbe. - Köszönöm. – jegyzi meg csendesen. A következő egy-két óra a megegyezésük szerint történik. Megvacsoráznak, közben Gwen elmeséli, hogyan találkoztak újra, s hogy azóta mi minden történt velük. Miután jól laktak, a lány lehajtja a fejét a fiú párnájára, és elszenderül. Hamarabb, mint azt gondolta volna. Peter egy darabig nézi a lányt, egy pár kósza tincset ki is halászik az arcából. Végül a földön ücsörögve, fejét a lány mellett, az ágyra hajtva pihen. Közel Gwenhez, benne az illatfelhőjébe. Így alszanak el...
Pár órával később már teljes felszerelésükben sorakoznak az ablak előtt. Még nem kelt fel a nap. Gwen persze elgondolkodik rajta, hogy helyes döntés-e belevágniuk együtt, talán mehetne egymaga is. Elvégre ez most egyelőre csak a hely felkutatásáról szól, nem igaz? - Mi lesz, ha nem találunk semmit? - kérdi, és a szőke már nem csak a saját tükörképét bámulja az ablak üvegében, hanem a mellette állóét is. - Abból is tanulunk valamit. – pillant a mellette állóra, majd apró sistergő, ritmustalan hang ontja magából két reménnyel teli szív dallamát a soha el nem alvó város fölött.
Az éjszakai levegő arcon vágta Petert, kiadós pofonként érve őt, és ha másra nem is, arra tökéletesen megfelelt, hogy csitítson a gyomra háborgásán és kicsit kiűzze a fejéből a negatív gondolatokat. Sikerült a fényekre koncentrálnia. És Gwenre. Arra a Gwenre, aki mellette ugrált. A hálószövögetésében még látott hibákat, egyszer-egyszer olyan volt, mintha nem találná a megfelelő szögeket. Megmosolyogtatta, hogy segítheti. Bár az útirányt nem tudta, kétszer-háromszor alá kapott a lány keze után, vagy a derekát ölelte át, de olyan is volt, hogy magába a hálójába lőtt bele és rántva azon, igazgatta a magas, szürke tornyok között. Ezzel szemben Gwen nem tudta elengedni a negatív gondolatokat. Azok eluralkodtak elméjén, talán emiatt is lőtt többször mellé. Nehéz lenne megmondani. Nem csak a lány miatt, de Peter miatt itt, és saját világában is aggódott. Vajon ő is dimenziót lépett? Más is tapasztalta ezt?! S, ha nem, akkor ő miért? Végül megérkeztek ahhoz a tömbhöz, ahol Gwen meghúzódott a maga univerzumában. A lány azonnal kiszúrta az ablakot, tudta, hol keresse. Nyilván elmehettek volna a laborba is, kezdhették volna ott, de Gwen úgy érezte, ha itt nem találják meg - jó eséllyel ott sem. Nem zárhatta ki a lehetőségét persze, de szerette volna hinni, hogy itt lesz a lány. - Melyik az? - a hófehér Póklány a peremen ácsorgott, le sem véve tekintetét arról az ablakról, ahol a lányt sejtette. A mellé lépő kérdése és hangja vonta magára a figyelmét. - A negyediken. Ott a sarkon! – talán haboznia kellett volna, vagy talán előbb magának megnéznie, de egyszerűen képtelen volt rá. Tudta, hogy ha Gwen él, nagy szüksége van a fiúra. És azt is tapasztalta, hogy ez fordítva is így van. - Ez biztos? - Peter most először - mióta a tetőn ácsorogtak - kapta oda a tekintetét a lányra maga mellett. - Oké-oké-oké. - végül csak összerogynak térdei, ahogy guggolásba zuhan. A maszkot is le kell húznia a fejéről, mintha légszomja volna. - Hé, hé! – mellé társul Gwen, mindkét karjával átölelve a fiút. Lehet, hogy csak ront a helyzetén vele, de nem bírja nézni, mennyire nehéz ez neki. - A legjobb lesz, ha megyek és megnézem én! – kedveskedőn szól és már fel is egyenesedik, hogy eleget tegyen az ötletének, de akkor Peter elkapja a karját és megfékezi általa. - Nem. Nekem kell. Ezt-ezt nekem kell megtennem. - néz fel lassan a mellette állóra, majd felegyenesedik. Gwent iszonyúan zavarja, hogy semmiféle életjelet nem tapasztal az ablakból, hiába van éjjel, mindig égve hagyta a fényeket, mert félt. Vagy talán ez a Gwen másmilyen lesz? - Jól van. – szomorkásan mosolyog a maszkja alatt a fiúra, aki éppen most húzza vissza vörös-kék álarcát. - Itt várlak. – mondja hátrébb lépve, de hiába is mozdul bele, Pókember utána nyúl és magához öleli a lányt. Talán tovább is tartana, ha nem futna keresztül gerincük mentén vibráló erő, ami széttaszítja őket. - Gyere mögém! - kiáltja el magát és máris fél oldalt térdre zuhan, készen rá, hogy megvédje a lányt, ha valaki úgy döntött, most akar csatározni vele. Persze, ha Petert kérdik, nem bölcs dolog pont akkor, amik egy ilyen fontos kérdés megválaszolása előtt áll. - Mi lehet az? – suttogva kérdezi, és pont ahogy a kérdés elhagyja a száját, egy hatalmas fekete massza simul végig az előttük lévő házon. Éppen arrafelé tartva, ahol Gwent sejtik. - Peter! – szól a lány, mire az előtte lévő Pókember is célirányba kapja a fejét és figyelmét. A fiú felyegyenesedik, készen rá, hogy utána lendüljön - mert meg kell védenie azt, aki ott él abban a lakásban, legyen az Gwen, vagy bárki más. Csakhogy mindkettejük megilletődve hőköl hátrébb, amikor szemük láttára a fekete massza zsugorodni kezd és egy szőke lány lesz abból, ahogy bemászik az ablakon. - Te is láttad? – kérdi Gwen, ahogy hol a fiúra figyel, hol visszatér pillantása a tömbre. - Mi a fene volt az? – a fiú hangja, mintha remegne. Hátrálni kezd. A szőke lány ott marad, ahol az előbb ácsorgott. Lehet, hogy Gwen volt az? - gondolja, de nem meri kimondani. - Nem! – mutat a fehérre az oldalán, ahogy ingerülten elé lép. - Ne merészeld kimondani! Az ott nem lehetett ő. Az nem ő volt! – kapja el a fejét ismét az ablak irányába, majd elfordul attól és a hőfehér kapucnis lánytól is, hogy háttal legyen mindkettejüknek. Gwen tehetetlenül ácsorog, hol elnyílnak ajkai, hol záródnak. Nehezen leli a megfelelő szavakat. Ahogy azonban a halovány fényen ragad tekintete, ami még az ablakból pislákol, tudja, hogy bárki is volt, ő sem mer a sötétben egyedül maradni. - Megváltozunk. – mondja ki kissé vontatottan, lassan. - Mind megváltozunk. – leesik pillantása maga elé, majd a perem felé sétál. Peter csak idegesen rázza a fejét nemleges irányba. - Ezért nem keresett téged. Tudta, hogy az amivé lett, el fog ijeszteni. Megrémít majd. És hogy soha többé nem lehet a te Gwened. Mert már nem az a lány, aki volt. – Peter felkapja a fejét, elcsendesedik ingerült légzése. - Nagy árat fizettünk azért, hogy kapjunk még egy esélyt. Nekem is szörnyű volt. De ennek a lánynak, talán még nálam is rosszabb. – elfordul a háztól, hogy Peter irányába nézzen. A fiú lehajtott fejjel ácsorog azon a helyen, fel-le ugró vállaiból Gwen már tudja, hogy sír. Emészti a félelem, a bűntudat, a fájdalom...- Nem fog hibáztatni téged soha, ha most úgy döntesz, hogy nem ugrod át a szakadékot kettőtök között. – nehezére esik kimondani ezeket a szavakat, mert átélte. Ő is keresztül ment ezen, és biztosan beleroppant volna a szíve, ha valaki épp így lebeszéli Petert róla. A fiú végül megfordul és a tetőtér szélére sétál. Le sem veszi szemeit az épületről, arról a lakásról. Arról a pislákoló fényről. - Nekem most... – de nem fejezi be. Nem is kell. Nincs rá szükség. Hálót vet és elindul a tömb felé. Gwen pedig ott áll és néz utána.
A lakásban: Az ablak mellett landol a falon. Peter még egy másodpercre habozik, de végül a szíve átveszi fölötte az irányítást, és egy laza mozdulattal bemászik a résnyire hagyott ablakon. Félig még ott marad az ablakban, onnan néz farkasszemet a köntösébe bújt, zokniban tipegő lánnyal. Földbe gyökereznek a lábai és kapkodva veszi a levegőt. Gwen az. Gwen áll előtte hús-vér valójában. És ahogy a szőke tudatába is eljut, hogy ki az, akivel egymással szemben állnak, a hónalja alá pakolt popcornos edény kiesik a kezéből és a vajszín felhők ezerfelé futnak el a szobába menedék után kutatva. - Itt a gyerek a szobában. – szólal meg Venom, amit Gwen nem is vesz észre a hirtelen sokktól, ami éri őt. - Gwen? – kérdi bizonytalanul a Pókfiú, miközben kiegyenesedik a görbe tartásából és kíváncsian közelebb lép egyet. - Szedd már össze magad! – a lány csak résnyire nyílt szájjal fürkészi a fiút, sűrűn pislogva, keresve a válaszokat a kérdéseire. - Itt vagyok. – ahogy kimondja ezt a két szót, ráébred, hogy még mindig takarja az arcát maszkja, rögvest lehúzza onnan. A lány nemleges irányba csóválni kezdi a fejét és leereszkednek vállai. - Mondj már valamit, vagy együk meg! – hiába erősködik a fekete szirupja, egyszerűen képtelen rá. - Hogy kerülsz ide? – felfelé csap a kezével, mintha legyet üldözne, de csak Venomot csitítja a fejében. - Te most leintettél? Gwen! Megbántottál! – érződik a hangján, hogy valóban így van, de a lány most nem tud ezzel foglalkozni. - Ezt én is kérdezhetném. – bele-beleremegnek ajkai a szavak súlyába.
- Ezt nehéz lenne elmagyarázni. – meg sem próbálkozott vele soha, hogy fejben legalább összerakja a magyarázatot rá. Lehetetlen. És különben is, Venommal esélye sincs a normális életre. Peternek pedig mindig is megvoltak a maga problémái. - Nem sietek sehová sem. – guggoló helyzetbe ereszkedik a fiú, jelezve, esze ágában sincs mozdulni innen. - Húha! Bemutatsz neki? – a hang a fejében izgatottságtól pattogva lengi körbe, Gwen érzi, hogy a másik örül annak, hogy így alakult a helyzet. - Csak egy pillanatra hallgass el! – kérő a fekete társától, de a Peter arcára kiülő kérdő ábrázatból már sejti, hogy ez nem lesz egyszerű anélkül, hogy Venom a felszínre kerülne. - Ezt nem neked mondtam. – nyomatékosan tekint Peterre, majd keresztül gázol a távolságon kettejük között, hogy közelebb legyenek egymáshoz. - Nem kussolok! Hányszor kellett bámulnom a kis pizsamást?! Most itt van előttünk, úgyhogy ha te nem tálalod, hogy mi a szitu, én fogom! – Peter továbbra is várakozóan fürkészi a közelebb lépkedőt, sejtve, hogy ez nem olyan egyszerű, minthogy pók képességei lettek. Valami másról van szó. Ennek ellenére a fiú pontosan ugyanolyan szerelemmel nézi őt, mintha mi sem változott volna meg. - Mi volt az a fekete trutyi? – szalad ki a száján, mert ha a lány nem tudja, hol kezdje, talán kezdhetnék itt. - Az... – kezdene bele, de Venom dühbe gurul. - Trutyi? TRUTYI? – kiszakad a lány hátából és egy kígyózó sötét fejként áramlik be a térre, amitől Peter azonnal a másik sarokba ugrik. - Minek neveztél engem, kölyök? – Gwen persze azonnal kettejük között. - Elég! – a hangja elé erőteljes ahhoz, hogy az a otromba, széles vicsorgás abba maradjon Venom részéről és bár továbbra is látható marad Peter számára, sokkal kisebb lesz. - Venom az. A neve. – bök fejével a partnerére. - Hú. Hű! Váoh. – bukik ki a száján, de többre hirtelen nem képes. - És mi is ő egészen pontosan? Egyébként hello Venom, Peter vagyok. – ahogy egyre többet látja, egyre jobban megnyugszik. A mozdulat azonban, ahogy a távolba ugrott, épp elegendő Gwen számára, hogy egy percig se reménykedjen kettejükben tovább... - Hello Peter. – köszönti a fiút, de hogy azért, mert a másik is kedveskedőn szólította meg, vagy mert érzi Gwen szomorúságát, nehéz lenne megmondania. - Egy idegen létforma vagyok, szupererős és intelligens. – mutatkozik be a saját szavaival, de a mellette álló szőke ezen olyan jóízűen mosolyog, hogy Peter arcára is görbét varázsol a lány arcára kiülő görbe. - Szimbionta. Mi pedig szimbiózisban élünk... Venom csak velem képes együtt élni. Ő mentett meg, amikor... Rám talált, és mivel mindketten haldokoltunk, én talán már nem is éltem, akkor rám kapaszkodott. És most együtt vagyunk. – megingatja a fejét, mint aki beletőrödött már ebbe, de végül mégis mutató ujja peremével megcirógatja a lebegő kígyó fejet maga mellett. Venom pedig belesimul ebbe az érintésbe. - Úgy hívjuk magunkat, hogy Gwenom. – büszkén mondja, de ettől a szőke mellette csak még kínosabban érzi magát. - Nagyon menő név! – közli és közelebb sétál kettejükhöz. Az első léptek alatt csak Venomot figyeli, de amikor már csak egyetlen lépés választja el őket, nem marad benne kíváncsiság a társpajtásra, csak Gwenre. - Azt hittem, sosem látlak többet... – beleszipog a mondatba. - Én most úgy teszek, mintha itt sem lennék... – beleidomul Gwenbe, mintha valóban nem létezne. De mindhárman tudják, hogy ez csak a látszat. - Köszi. – mondja Peter, ahogy álla, szája remegni kezd. Szemeit le sem veszi Gwenről. Egyszer sem. Amíg leülnek, és ahogy beszélgetésbe fognak. Az eső kopogni kezd az ablakon, és valahogy elmossa a nem idetartozó gondolataikat. Most semmi más sem számít, csakhogy együtt vannak. Így hát beszélnek. Sokat. Sokáig. Részben azért is tart sokáig, mert Venom előszeretettel osztja meg a gondolatait velük. És olykor bizony rosszkor tör elő. De ez mind semmiség ahhoz képest, amin Peter már eddig is átment. Így nem zavarja a sötét sziluett jelenléte.
Az eső kopogni kezd. Előbb csak a kapucniján, aztán a vállain, végül mindenfelé. Egy ideje le sem vette szemeit arról a lakásról, de most felemeli a fejét és az ég felé bámul. Olyan kicsinek és aprónak érzi magát, hogy egyszerűen csak a legrosszabbat képes meglátni ebben a helyzetben most. A hófehérbe bújtatott vállai ugrálni kezdenek és néma zokogása következik, ahogy egyre kisebbre gömbölyödik a tetőn. Az egyik tenyere a hasfalára simul, hogy nyugtassa a pocalakóját, mert valamiért ő is azok közé a nők közé tartozik, akik azt képzelik, hogyha a bennük fejlődő körül rózsaszín köd uralkodik ismét, az majd megnyugtatja őt is. Csakhogy ez nincs így. Hiába nedvesedik a maszkja alatt az arca, és kapkodja a levegőt, egyszerűen nem jut eszébe semmi. Üresség veszi körül. Egyetlen gondolat sem akar lehorgonyozni, ami segíthetne rajta. Peter már nincs mellette. Most a saját életét kell rendbe tennie. Azzal a Gwennel, aki őhozzá tartozik. Ez így van jól. Igazság szerint nem is ő hiányzik neki. Hálót vet az egyik elosztóra a feje fölött, majd ezt megismétli még párszor. A vékony fonalakból próbál - egy legalább akkora méretű gócpontot fonni, mint az esernyőké. Belekapaszkodik, menedéket keres. Erőszakosan behunyja a szemeit, hogy felidézze az emlékeit. Erőt próbál meríteni abból, amit eddig átéltek. Arra a fiúra gondol, aki most a csillagok között harcol és aki épp olyan nehéz helyzetben van most, mint ő, vagy rosszabb. Mégis, ahogy eszébe jut az a mindig bohókás mosolya, csak még jobban elkeseredik. Mi van, ha valami történt a babával? Mi van, ha Peterrel történt valami és ezért történt ez? Mi van, ha sosem jut vissza? Mi van, ha egyszerűen ez az ára annak, hogy nem maradt halott? Mi van, ha... A Bosszúállók nem ismerik őt. Egyetlen kapcsolata sem maradt, csak a fiú odabenn, aki valószínűleg többet nem fog vele foglalkozni. Visszakapta a szerelmét és így teljes a boldogsága. Az egyetlen, aki segíthet most; Én vagyok. - gondolja és szipogva felegyenesedik. Pókösztön ide-oda, mindegy mennyire vagy felkészült, a baj utol ér. Ahogy hirtelen fel kel, megszédül és a felázott tető peremére állva megcsúszik. Elkiáltaná magát, de annyira megijed a zuhanásban, hogy elfelejt. Miközben háttal esik lefelé - újra átéli a szörnyű éjszakát, amikor... - és nem azért, mert lefelé zuhan, hanem mert Pókember utána ugrik, ugyanazzal a lehetetlen erővel és akarással, ahogy akkor... Az ütközésük sokkal finomabb és könnyebb, mint azt hitte volna. Olyan erősen és féltőn öleli magához, mintha egy szobrász remekműve lenne az ölelésük. Mindezt egy karral teszi a másik, hiszen a másikkal le kell tennie magukat. A másik elengedi őt, de Gwen még mindig olyan erővel akaszkodik rá, hogy esélyük sincs szétválni. Hiába érzi a másikon, hogy valami más, hogy valami megváltozott, ezt már érezte korábban ma. - Nem tudom, hogy mit csináljak... – zokogja bele az ölelésükbe, annak a nyakába fúrva az arcát. - Khm... hát ööö... – a másik jól hallhatóan igazán zavarba jött, minden izma rángatózik. Gwen pedig még ezt nem is venné észre, de a hangja idegen. Hátrébb húzódik tőle ijedten, kíváncsian. - Ez amúgy egész jó volt. – egyik karjával megvakargatja a tarkóját a kölyök, a másikkal kettejükre mutogat. Egy fél fejjel alacsonyabb a lánytól és a ruhája nem vörös-kék, hanem fekete-vörös. - Ki-ki vagy te? – nemleges irányba rázza a fejét, majd felpillant a tömbre, ahonnét leestek. - És miért mentettél meg? – próbálja összeszedni magát, hangot erőltetni ebbe az eléggé elszúrt pillanatba. - Amit amúgy szívesen, de mindegy. – vállat ránt a kölyök, majd ide-oda hadonászva jobbra lép, majd balra. - Bocs, hogy megmentettelek! Elfogyott az anyagod? Vagy most tanulod ezt a Póktémát? És amúgy én kérdezhetném, hogy te ki vagy, de udvarias vagyok és nem kérdezem. Inkább csak azt mondom, hogy szívesen, máskor is! – mindezt olyan vehemenciával mondja, hogy Gwen egy pillanatra elmosolyodik. - Bocsánat. Ne haragudj! – lágyít a hangján, majd hátrébb lép párat, hogy legalább ne az esőben ácsorogjanak. - Ezen a helyen te vagy a második Pókember, akivel találkoztam és ez nekem hirtelen túl sok. Azt sem tudom, hol vagyok. – a fekete szerkós követi, szinkronban lép vele, csak amíg Gwen hátrál, ő úgy közeledik a lány felé. - Harmadik. Ha magad is beleszámolod... – motyogja az utolsó szavakat. - Nekem már a ötödik vagy. – vállat ránt, mintha tök természetes lenne. De ettől Gwen annyira megrémül, hogy észre sem veszi, hogy a háta neki koccan a tömb aljának. - Ötödik? – ismétli el döbbenten. - Egen. Elég ciki. – a fejét ingatja a fiú lazán. A hófehér ruhás a mellkasára kap. Kiszáradt? Lehet. A nap első sugarai megindulnak felfelé. Ő pedig végig csúszik a fal mentén. Gyenge ő ehhez. És fáradt. Nagyon fáradt. - Hé Póklány, jól vagy? – ott ácsorog a kölyök, ahol hagyta. A fejét nemleges irányba csóválja, és felhúzza az egyik térdét. Megpróbálja visszanyelni a gombócot a torkában, de egyre nehezebb a számára. Szeretne zokogni. Órákig. És fagyit enni. Biztosan a terhesség...
A másik tétlenül ácsorog egy darabig. Gwen végül lehúzza a maszkot és csak a kapucniját hagyja fönn. A fekete Pók? Ő pedig felugrik a tűzlétrára, és onnan ereszkedik fölé, fejjel lefelé. Felé nyújtja a kezét, majd visszahúzza. Végül aztán mégis hozzáér a lány kapucnijához, hogy azt megemelve, szemügyre vehesse a lány arcát. Az eddigiekkel lepacsiztak és terveket szőttek - a hálók mellett -, egyik sem volt ennyire elkeseredve, mint ez a fehér rucis, és ettől rosszul érzi magát ő is. Gwen könnyes szemekkel néz fel rá, majd megpróbál magára erőltetni egy kedveskedő mosolyt. - Hol van a másik? – kérdi, ujjaival letörölgetve a nő könnyeit. Lehet, hogy még csak egy tinédzser fiú, de fiú. És nem bírja nézni, ahogy ez a tőle - valószínűleg tíz évvel - idősebb lány itt zokog az esőben. - Fontosabb dolga akadt. – nem akarja, hogy az itteni Petert okolja bárki az ő szerencsétlensége miatt. - Hogy jutunk haza? – kérdi reszketeg hangon. - Mint segíteni egy bajba jutott nőnek?!? Ez nem túl Pókis. – grimaszol a maszkja alatt, ahogy aztán talpra ugrik Gwen előtt és a kezét nyújtja a lánynak, hogy felsegíthesse. - Az egyikünk, valamelyikünk begyűjtött egy jófej gonoszt. Ez a gonosz pedig elhatározta, hogy végez az összes Pókemberrel. De megzavarták és emiatt történt az, hogy itt landoltunk. Neked sem mondták, hogy ne ugrálj csilivili körökbe. – eközben felsegíti Gwent, aki rosszallóan összeráncolja a szemöldökét. - Nem ugrottam bele. Áthúzott a... – de végül elharapja a mondat végét. - Ha át tudott hozni minket, akkor vissza is tud küldeni! – csillannak fel szemei, miközben a fekete ruhás két vállára teszi a tenyereit. A fiú ettől a közelségtől jól láthatóan zavarba jön, megköszörüli a torkát is. - Én sem ugrottam bele. Engem is belelöktek! Egyértelmű. – fűzi hozzá, majd a lány maszkjáért nyúl. Gwen úgy tesz, mint aki elhiszi, hogy nem ugrott bele magától a fiú. - Rejtsd el az arcodat. Inkább ne tudja meg, hogy kik vagyunk. Nem is tudtam, hogy lányok is vannak közöttünk. Mi a neved? És mióta vagy Pókember... Pókasszony?! Póklány! Pókcsaj. Tök menő! – Gwen hangja elakad egy pillanatra, majd nedvesít a torkán, miközben együtt elindulnak a sikátorban. - Vegyél vissza, fiú. – igazgatja a maszkját, közben el-elmosolyodik a mellette sétálón. - Gwen vagyok. – a fiú lelkesen ugrándozik kukáról - kukára, faltól - falig. - És állapotos is. – prüszköli a végén, mire a fiú belefejel az egyik nyitott fedelű szemetes konténerbe. Enyhén behúzza a nyakát, vállai megemelkednek, ahogy a fekete ruhás után néz. A fiú (alkatra, hangra legalábbis) úgy kipattan a szemetesből, mintha legalábbis parázson ült volna eddig. - Hogy-hogy-hogy értve állapotos?! – pipiskedik a szemetes peremén ácsorogva. Gwen elmosolyodik szendén a maszkja alatt. Nedvesít ajkain, mielőtt bólogatva körbepillant. - Ez elég komoly biológia. Belevágunk, vagy elviszel a többiekhez? – kérdőn néz fel a fekete ruhásra, közelebb lépve. Az orrát facsarja a szemetesből áradó bűz, de ezen a napon már ilyen apró, jelentéktelen dolgokkal képtelen foglalkozni. - Jaj, jó, ne! Inkább jó! Ne! Mi? Nem tudok beszélni! – értetlenül tárja szét a karjait. Ő maga sem tudja, mire reagált ilyen harsányan, de végül csak aprókat bólintva, helyeslőn ugrik a lány oldalára. - És hogy csináljuk? Átölelsz, vagy...? – a lány ismét elmosolyodik az ijfabb naivitásán. Csak mert leesett a tetőről, még nem jelenti, hogy nem képes lengeni. Eközben Gwenben olyan gondolatok is kavarodnak, hogy talán a másik számára ez az első alkalom, hogy egy más nemű ilyen intim közelségbe keveredik vele. - Ó! – reagálja hirtelen. - Rendben! – elé lép és a tőle telhető, legközelebb áll a fiúhoz. Átöleli a nyakát két kezével, belebújik a másikba. Az eső miatt cuppog egymáson a szerelésük, de nem törődik vele. A fiú másik oldalán kanyargó kezével ölelést tart, a másikkal megsimogatja a tarkóját. Az orrát eldugja a keze mögé. A fekete pók nem csak a beleegyezéstől jön borzasztóan zavarba (hiszen még csak tinédzser!), hanem a másik könnyed mozdulatától is, ahogy belesimul a karjaiba. Reflexből (talán túl katonásan is) csapja a nő derekára az egyik, majd a másik karját is. A sikátor végében feltűnő fénycsóvák végig futkosnak rajtuk, újra és újra, miközben az eső csepereg körülöttük, rajtuk. S csak most feltűnő igazán, hogy Gwen egy pár centivel magasabb nála. - Talán el kéne indulnunk... – súgja csendesen, olyan kedvességgel, amennyi csak telik tőle. Véletlenül sem hozná még jobban zavarba a fiút, annak lendülete, ahogy elrántja a karját és elrugaszkodnak, épp eleget elmond a nő számára. Azon jár az esze, hogy eltolja és maga is repked inkább, de ahogy felérnek a magasba és meglátja a tömböt, amiben Peter és Gwen éppen egymásra lelnek, eszébe jut az a fiú, aki a csillagok között harcol. S bár mókának indult, hogy cipeltesse magát, most inkább ott marad az ölelésben, belegubózik a másikba.
A szíve alatt növekvő csemetének köszönhetően, a mozgatóizmában duzzadó fájdalomnak és kétségbeesésnek, elpilled a fiú ölelésében. Gwen elszunnyad Miles karjaiban, biztonságot érez. Épp úgy, ahogy az itt élő Peter szobájában korábban. Ennyi információ, aggodalom és stressz mellett nem tud arra koncentrálni, ami igazán számít. És az, ami a legfontosabb, a pocakjában növekszik. Miles éppen ezért, vagy emiatt tesz úgy, mint akit nem zavar, hogy a nő elaludt a hálókon való ringatózás közben. Furcsamód a fiatal fiú mindig is úgy gondolta, hogy egyetlen nő sem lenne képes higgadt maradni ekkora magasságokban, meglepi, hogy Gwen ezek szerint még aludni is tud közben. Biztosan felkavaró lehetett a számára. Neki is az volt! Csak ő még fiatal, könnyebben idomul ilyen helyzetekbe, legalábbis ez lenne rá a magyarázata, ha bárki kérdezni. És persze nincs pocaklakója, aki miatt aggódnia kellene.
Pár órával később (kora délután) ébred fel. A takaró melege nem engedi azonnal felnyitnia a szemeit, csak amint az ébredés szakaszában bekövetkezik a felismerés és rádöbben, hogy mi történt korábban. Hirtelen kap levegő után, de ahogy ezt megteszi, feltűnővé válik számára, hogy a maszk már nem takarja arcát. Ijedten húzza fel magát ülőhelyzetbe, hogy körbe nézzen, felmérve a vészhelyzetet. Az öltözéke rajta, a maszk pedig a párnára téve. Gondosan összehajtogatva, vagy legalábbis próbát téve rá. A tekintete körbe fut a szobán. Egyáltalán nem ismerős a számára. Egyetlen bútor, vagy fénykép sem. Még körbe sem ér tekintete a falakon, máris halk kopogás töri meg az amúgy gyanúsan csendes teret. Gwen reflexből szól, átgondolatlanul; - Ki az? – elnyúl a maszkért, amit sietősen az arcára formáz. Biztos benne, hogy az, aki az ajtó mögött áll látta őt anélkül, de bárhogyan is, legalább felkészülten várja. - Hát ezzel most megfogtál... – a hang elcsuklik, hallani a színéből, hogy valóban gondolkodnia kell, hogyan feleljen erre a hétköznapi kérdésre. Gwennek közben legalább van ideje rendbe szednie magát. - Te elmondtad nekem a nevedet, de én nem mutatkoztam be. Tulajdonképpen három dolgot is elmondtál. Négyet. Vagy a negyedikre én jöttem rá? Az a srác vagyok, aki... Szóval megmentettelek. Mielőtt még leestél volna a... – de mielőtt még befejezhetné a fiú, az ajtó kinyílik. Gwen áll előtte. Ő pedig visszahúzza a kopogás magasságában felejtett kezét, hogy megdörzsölje a tarkóját. - Miles vagyok amúgy. – nyújt kezet a fiatalabb, mire Gwen arcán mosoly villan. Elfogadja a kezét és gyöngéden megrázzák azt. - Köszönöm, hogy megmentettél Miles. Kétszer is. Az adósod vagyok! – bök állával a háta mögé, hogy utaljon rá, igencsak hálás, amiért elszállásolta. Bár fogalma sincs, hogyan hozhatta be a házba anélkül, hogy felébresztette volna. - Szóra sem érdemes! Emlékszel, hogy említettem, hogy van még egy pár pók? – a kérdés közben elvékonyodik a hangja, már szinte megüti a magas c-ét, így Gwen rögtön kikövetkezteti, hogy a fiú arra céloz, nincsenek egyedül ebben a lakásban. - Igen... – az ő hangja is bizonytalan. Nem biztos, hogy készen áll rá, hogy egy másik, egy új Peterrel is találkozzon, ha arról van szó, hogy akad még egy belőle. - Oké, semmi para! Elmondtam nekik, hogy te... Hogy ti... Hogy van neked... Hát szóval, hogy tudod, terhes vagy. Szerettem volna, ha tudják. – védekezően felemeli a kezeit, talán tart tőle, hogyan reagál a lány, de ő ahelyett, hogy szavakkal mondana bármit is, egyszerűen csak megérinti a fiú felkarját és megcsóválja a fejét. Semmi baj. - Mi a tervetek? – részéről ez a legfontosabb kérdés. Hogyan akarnak hazajutni? És, hogy ...
Kezdőlap
