quill darabokban...

he may have been your father boy
but he wasn't your daddy...

Van úgy, hogy a dolog, amit egész életedben kerestél, végig ott hevert az orrod előtt. Hogy miért nem vetted észre, az miután elveszítetted, már nem számít. Egyáltalán nem tényező... Addig a pillanatig viszont nem értesz semmit. De utána? Utána mindent kristálytisztán látsz. Az egész addigi életed nevetség tárgya lesz, mert rádöbbensz milyen ostoba voltál mindvégig. Nem láttad be, hogy csak mert valakinek hitted magad, az árnyékodban növekedett valami. Valami jobb. Valami szebb. Valami fontosabb. Mert mindvégig vakon ragaszkodtál az elképeléseidhez, az igazadhoz. Közben pedig... a megoldás ott volt melletted. És tudod mi fáj a legjobban? Hogy soha többé nem mondhatod el, mekkora idióta voltál. Nem ölelheted át, nem adhatod neki a mosolyod. Semmit. Nem lesz alkalmad a szemébe nézni és azt mondani, hogy 'Köszönök mindent, amit értem tettél.' Nem. Mert egy barom vagy... És ez barátom, mocskosul szét fog szedni. A lelkednek szirmait olyan hevesen fogja tépni, hogy meztelen maradsz. Rohadtul fájni fog. És az idő nem fogja begyógyítani. Mert bár azt mondják igen, van, amit nem lehet...

Robbanás. Mindenhol körülöttem omladoznak a falak. A tér megtelik nehéz levegővel. A narancs szín millió árnyalata hasítja körbe a teret. Visszhangzik az óriási tömegek leomlása. Döbbenten térdelek. Nem mozdulok. Hogy melyik dolog az, ami  leblokkol, nem tudom eldönteni, a megszerzett infó, miszerint apám megölte anyám, vagy hogy kísérletnek szánt, forrásnak a jövőjéhez - esetleg, hogy végül végeztem vele... Porosan, mocskosan, meggyűrten, leverten és kócosan térdelek a sziklaponton. Egy egész bolygó terhe akar rám omlani. A többiek nincsenek velem - habár ez ebben a pillanatban a legboldogítóbb lehet. Kiszáradva, feladva a küzdelmet hunyom le szemeim. A kék cikázó fénypontok elillannak tenyereim körül, én pedig egy mély sóhajba rejtem fáradalmaim. Hiába, érzem, hogy apámmal hal az a plusz, amit eddig jelenthettem. Talán nem is mozdulnék meg többet, ha nem hasítana a robajba egy éles, szúrós hang. Becsapódik alakomba és a lendülete magával sodor. Föl. Föl. És még följebb. Kérdőn tekintek a húzóerő felé és kis híján lenyelem a nyelvem, amikor megpillantom a kék fickót. Felfelé repül velem, egyelőre nem látom ebből a szögből, hogyan képes rá, mit használ hozzá.
A tűz nyelvei közvetlen kettesünk után csapnak föl, az aranybarnán égő bolygó testétől elemelkedünk egy igencsak apró résen. Kedvem nincs humorizálni. Az igazság az, hogy lefojt a döbbenet, amiért őt látom. Amiért a megmentésemre siet. Amiért egyáltalán itt van velem...


- Lehet, hogy az apád volt, fiam... - tekintetem rögtön ráemelem, amikor megszólal. Érzem, milyen erősen szorít, s én is legalább annyira igyekszem kapaszkodni, hogy könnyítsem mindkettőnk dolgát. Legyengülten meredek rá, számat eltátva. Szemöldökeim finoman futnak össze, kérdőn nézve rá. - De nem ő volt az apukád... - álomittas pillantással meredek rá. Talán igazából, a valódi síkban fel sem fogom, amit mond, mégis szám sarkának finom rándulása jelzi, hogy örömet okoz szavaival. Annak ellenére, miféle indulatok feszülnek - s feszültek közöttünk, mintha mély álmomból ébredeznék most. Nyilván az erős szembe szél segít abban, hogy tényleg tudjak koncentrálni, de a szavai mögöttes tartalma az igazi ébresztő!
Kiszárad a torkom, képtelen vagyok bármit is mondani. A belső váz, amiről azt hinném megtart majd, odalenn már összeomlott. Nem tudok az lenni, aki szeretnék! Így hát elraktározom, amit mond, hogy majd a Milanon folytassuk ezt a beszélgetést. Majd, amikor már ez az egész családi szar leülepedett bennem. Felpillantok a csillagos mázra, ami felé haladunk, de ismét megszólal...
- Sajnálom, hogy mindent elrontottam... - kábán meredek rá, az íriszeiben kutatva további válaszokért. Keresem a szavakat, hogy hogyan kérjem arra, ezt ne most tegye, de azt hiszem vágyom rá valahol mélyen, hogy halljam ezt. Most. Tőle! - Nagy mázli, hogy Te vagy a fiam ... - a szívem felrobban. A platina lélek pedig valahová a végtelen univerzumba sodródik tőlem. Képtelen vagyok felfogni, amit mond. Éppen az imént tudtam meg, hogy lényegében árva vagyok és mindig is az voltam, ő pedig most a fiának nevez. Ez nem olyasmi, amivel bárki könnyedén megküzdhetne. Olyan legalábbis nem, akinek anyja, apja a kezei között halt meg...
Kész csodálattal meredek rá, fel sem fogva, hogy mellkasomra nyomja a tenyérnyi gombot. Abból fokozatosan villan fel a háló, ami segít a nyomás elviselésében odafenn. Képtelen vagyok most, hirtelen összesorakoztatni a fejemben azokat a mondatokat, szavakat és kérdéseket, amik érzelem formájában odabenn a fejemben pörögnek.
- Hogyan? - olyan halkan súgom, hogy talán nem is hallhatja a felfelé áramló folytonos sistergő hangzavarban. Aztán előveszi azt a félpofás vigyort, amitől úgy érzem minden létező és megmaradt szívcsomóm összetör. Őt nézve szakítjuk át a szférát, nem figyelek a fényjátékra. Erős és ellenállhatatlanul ragyogó színjáték ez, de semmi ahhoz képest, ami most bennem lecsapódik.
Felfelé haladva vállaink között letekintem magunk mögé, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy valóban hátra hagytuk azt a rohadékot. S ahogy fejem ismét előre vetem, akkor látom Yondu eltorzult arcát. Küzd, a barázdái árulkodnak. Belém pedig hirtelen csap a felismerés! És kétségbeesem...
- Yondu, de hát mit csinálsz??? - nézek rá értetlenkedve, a hangom szaggatott, remeg minden egyes porcikám, ahogy felé kapálózok. - Nem teheted... - érzem, hogy a rettegésem átcsap dühbe, ahogy tehetetlenül fészkelődöm mellette. - Yondu?!? - a hangom elég erőteljes. Lassan visszafolyik eredeti medrébe az, amit én jelentek. Az, hogy Yondu bajban van, visszarángat a földre. A szunnyadó fiú felriad. Lassulunk, a rakéta a hátán kialszik a magas nyomáson. Én pedig kapkodva nézek rajta, magamon körbe, hogyan segíthetnék. Egyszerűen belebolondulok a pillanatba... ismered milyen ez?
- Ne... - kapok a védelemért, amit nekem adott, hogy azt valahogy lerángatva magamról, átadhassam neki. - Ne!!- kétségbeesésemben a szívem új ütemet diktál a csermely labirintusaimban. Zilálva, eltátott szájjal nézem, ahogy az űr lakmározik sziluettjéből és apró részekre szedegeti. A karomban. Itt. És most... Maró, gyilkos fájdalom ez.
- Gyerünk már, ne, ne. Nee!!! - akárhogy igyekszem, a gomb, amit rám erősített nem válik le rólam, ő pedig érzelemmentes arccal mered rám, ahogy a halál fölött lebegünk jó pár méterrel. Úgy érzem belehalok abba, hogyha elveszítem... A fejem rázom, idegesen markolok rá a kabátjára, míg másik kezemmel a rohadt öltözékem próbálom letépni kabátomról. - Ahj, gyerünk, nehehehe! - kiabálok, az összes csillag megriad tőlem, ő pedig csak rezzenéstelen tekintettel előre nyúl és kék tenyereit arcom köré fekteti. Én pedig küzdök, megbirkózom azzal, hogy tegyek valamit - pedig legbelül már én is tudom, hogy elveszítettelek... Lágyan paskolja két arcperemem, szinte hallom a hangján, mit mondana. Még sem tudom elfogadni...
- NEEEE!!! - üvöltök torkom szakadtából, ahogy belenézek íriszeibe, s még utoljára látom, ahogy a fiára tekint és búcsúzik. Tőlem búcsúzik, majd az érintése megdermed és görcsösen elhúzódik tőlem, ahogy a végtelen világűr bekebelezi, megfosztva a légzéstől, a szívverésétől, s a fiútól, aki csak most értette meg, hogy valójában sosem volt árva. Nézem őt, ő pedig fejét hátravetve, elengedi a vázat, ami mindeddig tartotta.
- Ne, kérlek ne,.. Yondu, kérlek... - a szemeim megtelnek könnyekkel, homályosan látok, s hangom sem marad, ahogy fejem belefúrom mellkasába, és szorosan megtartom kezeim között lebegő alakját. - Kérlehmhmkkk... - belenyomom arcom a kabátjába, és hagyom, hogy összetörjön. Hogy összetörjön, hogy elveszítettelek...