L o g a n

2029


Logan kezei egyként ökölbe szorítva, háta egyenes, mintha vonalzóval húznák, az arcvonásai kifejezéstelenek. Csak a szeme izzik, elsírhatatlan könnyektől és leírhatatlan fájdalomtól fényesen, miközben figyeli az embert, akinek három, fémes, alkarnyi hosszú karma a vállába mar és annál fogva húzza végig őt a terepen. Olyan világi dolgok, mint a nyomás, mit a kiálló gaz, a gyökerek, nem segítenek a férfin. Nézi azt, akit belőle teremtettek. Nézi azt, aki most egyetlen izmának megfeszítésével végezni fog vele.
A férfi legyen bármennyire öngyógyító, képtelen a helyzethez megfelelő gyorsasággal felépülni, arról nem is beszélve, hogy nincs a helyzet magaslatán. Túl sok sebe felnyílt, s bevette a zöld mérget is. Álla remeg. Nem bír felkészülni rá, hogy a következő perc lehet az utolsó, pedig tudja. Tudja, hogy a gyermek csapat miatt, a lánya miatt, élnie kell. Még élnie kell. Legalább egy kicsit...

Akkor a Logan arcára formált sötét férfi, felemeli őt, hogy a vele szemben lévő kivágott fának, ég felé nyúló, hegyes törzsére vághassa Farkast. Mindezt egyszerű, leírhatatlan kegyetlenséggel. De akkor vörössé elmosódó kék csillag repül át a törzsek között, egyenesen a támadó hátába csapódva. Az éles csattanás annyira megakasztja, hogy a karmaira szúrt Logant, megejtse, s ne legyen kellő lendülete feltűzni a kiálló végítéletre.
Hangos csattanások sorakoznak fel. Elegendően, hogy a két karmos tekintete irányukba forduljon. Steve Rogers lefutja a rekordereket, s olyan erővel vágja el a kontaktust Howlett és a klónja között, hogy mindkét férfi a földre hull. A húsából kitépett karmok helyén vérző, tátongó lukak keletkeznek. Logan üvölt a fájdalomtól.


Rogers felkapja a korábban elhajított páncélját és térdeit rogyasztva állja a klón eltorzult pillantását. Háta mögött, a zöldellőek közül két világító csodanő fényei ragyogják be az erdőt. Jobbja mögött sárga, aranybarna lángokban sziporkázik Carol Danvers, miközben az őt beragyogó fények átjárják a teret. Pehely könnyen landol Steve oldalán, szemeit le nem véve a mocsokról, ki egykori társukat megsebezte.
A háttérben -talán legélénkebben- ragyogó vörös bíborfelhő finomabb, mint a napot megszégyenítő arany. Sokkal kellemesebb, sokkal melegebb. Wanda Maximoff koravén arca aggodalomtól átitatottan kutatja Loganét, ahogy a férfi a zöldben hanyatt fekve nyökög.
- Maradj vele!- szól hátra Rogers, s azt az érzést kelti a lányban, hogy még mindig nem változott semmi közöttük. Még mindig ő a Kapitány, s Wanda még mindig az a törékeny sokoviai gyermek a szemében. De Farkas néma ordításai kellő figyelmet igényelnek a Boszorkánytól, hogy ne Steveel foglalkozzon most.

- Logan?- Wanda nem fárad azzal, hogy elrejtse aggodalmát a hangjából. Farkas alig lélegzik. A mellkasa tarthatatlan ritmusban emelkedik és süllyed. A vörös nő mellé térdel, addig egyengetve a férfi testét, amíg ölébe nem édesgeti. Eközben pontosan a fejük fölött, vöröslő, selymesnek ható bársony függöny húzódik köréjük, gyakorlatilag falat vonva köréjük. A nő nem kockáztat!

A megmozduló test már nem ugyanaz, aki egykor volt – a lélek, a tudat, az emberség, nevezzék ahogy akarják, eltűnik belőle, és üres váz marad a helyén, egy gyenge, vergődő, üres test. Logan levegőért kapkodva fordítja fejét, az őt tartó nőre. Ajkai folyamatosan mozognak, szemei kérdeznek.
- Azt hitted, hagyunk egyedül meghalni?- sejtelmes, talán pimasz mosollyal kérdezi, gyengéden végig cirógatva ujjait a férfi arcperemén, ki a mozdulatra lehunyva szemeit, megengedi a könnycsatornáinak, hogy elengedjék magukat. Wanda egy rezzenéssel kirántja magát a baljós gondolatok közül.

Logan szíve előre meghasad, mert Wanda arca úgy ragyog fel a reménytől, mint egy rohadt karácsonyfa... és ez szilánkosra törve száll el, amikor a férfi köhögése görcsbe rántja testét, s fuldoklása következik. Az arcára dermedő fájdalom alatt szinte alig lehet kivenni az egykori vonásokat.

Wanda, akit a világ Skarlát Boszorkányként ismer, a férfi arcáról mellkasára simítja tenyerét. - Mi lenne, ha ... - nyökögi erőtlenül, reflexből a nő puha keze után kapva - ...inkább búcsúcsókot vennénk? - kérdezi a legflörtölősebb hangstílusával, a fogást továbbra is kitartva. Wanda arca mosolyra feszül, nem különben az alatta fekvő idősebbé.


A klón sebesen rohan neki a Kapitánynak, ki a pajzsával hárítja annak lendületét. Carol elrugaszkodik a talajtól, bele a férfi oldalába, ezzel elsodorva Stevetől. A hátramaradó rögtön utánuk indul, de a nő úgy karolja fel a klónt, hogy közben a magasba vonja magával. Föl, egészen túl az örökzöld lombtenger fölé. Rogers egy helyben totyogva, feszülten figyeli a fölfelé hasító - aranyló sugarat!
- Kapitány!! - üvölti, s szinte lehetetlen sebességgel rohanni kezd a fénycsóva után, amint az irányt vált. Tekintete mindössze egy tizedmásodpercre húzódik a háta mögött hagyott vörös burokra. Nem bírja a gondolatát, hogy a szeretett, s tisztelt nőnek baja essen! - Neki most Carol mellett a helye!!


Carol átszakítja a nyomást. Bízik benne, hogy az ökleiből áramló hőség már önmagában megperzseli, s gyengíti az átkarolt ellenséget, a magasságról nem is beszélve. Addig üti, addig rúgja, addig dobálja odafönn, amíg fénylő pontjai egy egészként összesimulnak, s már elviselhetetlenné válik a hőség körülöttük. A klón hiába karmolná, nem képes megérinteni a nőt! Egyetlen hasba célzott rúgással leküldi a zöld-tenger egy pontjába.
Közvetlen utána lendül, s megragadja annak koponyáját, hátulról. Lefogja  karjait, hiába állnak bele húsába a karmok, nem ereszti el. Ujjai megfeszülnek, már a klón bőrébe tép. S csak még jobban felpörgeti, még jobban rásegít annak esésének gyorsaságára.
S az aranyló fényforrás berobbanva a fatakaróba, - egy ponton leteríti a fákat, amik megalázkodnak Carol Danvers ereje előtt!


- Carol! - Steve már rekedt hangon üvölti a nő nevét, majd megszégyenítve Pietro sebességét, szeli át a hegyoldalát, csakhogy időben odaérjen. Pár gally lenyomatát hagyja arcán, karján, combján, de nem torpan meg.
A becsapódásból áramló hullám elsodorja egy pillanatra, de rögvest felugrik, s tovább siet. Rohanvást megy neki a pontnak, ami föntről, a hegy gerince mentén, jól láthatóan lukat vájt a földbe.


Wanda puhán ereszti alább törzsét, hogy a karjaiban tartott Logan homlokára csókot lehelhessen. A nő a helyzethez mérten túlságosan nyugodt, ám ez jó hatással van a karjaiban tartott Farkasra. Olyannyira, hogy további könnyek bukkannak föl megöregedett szemei sarkából. Élvezi ezt a fajta gyengédséget, annak ellenére, hogy hűvös.
- Hunyd be a szemed. - susogja Wanda, ép kezével a másik hajába túrva, miközben oldalra billentve fejét figyeli a szőrös melákot ölében. - Jól van ... - suttogja végül, és eleget tesz a nő kérésének.- Bocsáss meg. - motyogja, talán saját maga, talán a másik megnyugtatására, míg Logan nyaka köré vöröslő gomolyag tekeredik, s kétségbeesett vergődéssel igyekszik szabadulni egészen addig, míg el nem ájul az oxigénhiánytól.

Wanda azonnal elengedi, tovább hajtogatva a "sajnálom-mantrát", majd lehunyja szemeit és átlép a világba, ahol Logan már millió kérdéssel várja...


- Hol a francban vagyok? - a férfi kétségbeesetten forgolódik tengelye körül, szemöldökei szabályos szigorral összesimulnak. Wanda lassú, óvatos léptekkel közelíti meg őt. Ajkainak görbéje finoman húzódik mosolyra, gyengéd melegséggel  fűtve a riadt, hideg férfi testet.
- A szellemvilágban, Logan. - a nő ekkor egy újabb lépést tesz a férfi felé - A képességed,.. úgy néz ki, nem szándékszik többé a szolgálatodban állni. A sebeidbe pedig belehaltál volna, ami... nem lett volna méltó hozzád. - a nő hangja reszketeg, ajkait összemorzsolva állja a férfi kutakodó, lassan felismerő pillantásait - James, itt a vége... - pillant le maga elé, arcának megfeszült izmai mögül.
A férfinak nyelni kell. Térdei megadják magukat. Leereszkedik, guggolásban küzd meg a hallottakkal. Könyökei combjain, tekintete ide-oda ugrál. Mindig készen állt rá, hogy meghaljon, de most...
- Miért hoztál ide? - hangja leginkább fáradt és kíváncsi. Wanda ekkor felpillant rá, majd még közelebb húzódik hozzá. Arcán egy árulkodó mosollyal pillant le rá. Finoman előre nyújtva a férfinak kezét.
- Hogy hazavigyelek, ha készen állsz... - hangja csilingelő, a férfiban különös melegséget ébreszt.
- Lelki-béke, meg hasonló szarságok?! - pökhendin, mégis könnyekkel átitatott szemekkel kérdez, miközben tenyerét belesimítja a nőébe, s feltápászkodik rátámaszkodva.
- Haza,.. a Bosszúállókhoz, az életbe. - két tenyerébe fogja a férfi sokat átélt jobbját, cirógatva azt gyengédben. A férfi ebben a világban, ezen a vékony határvonalon nem érez fájdalmat, s emiatt nyugodtabb, józanabb döntésekre képes.
- Akkor nincs vége?! - megkönnyebbülten esik váza, emiatt hátrál kissé, körbe pillantva a nő köralakja mögött.
- Csak, ha akarod.- a nő mosolya gyengéd, simogatása áthatja a férfit, minden szövetét felhevíti. Különös kapocs születik e pillanatban. A férfi lehajtja a fejét. Csóválni kezdi, feszülten felnyög. Könnyei fénylő pontokban illannak el, miközben reszketeg légzéssel helyezi egyik lábáról a másikra súlyát, egy percre sem vonva el tenyerét, a nő kezeiből...


Steve kis híján átesik a fej nélküli testben. Kellő riadtsággal kapkodja fejét a sűrű füstfelhőben, kutatva a szőke ciklon után.
- Carol? - hangja még annak ellenére is áthasít a hegyvidéken, hogy a tompa csattanás örök-gyanúsan visszhangzik a fák között - Carol? - botorkál tovább, feje előtt tartva karját, mikor egy kevésbé távoli ponton megpillantja a még oldalán fekvő nőt.
- Carol... - sietősen szeli át a távot közöttük, hogy mellé érve térdre essen. Karja rögtön a szőke oldala alá fut, míg a másikkal ellenkező irányból nyalábolja föl. Épp csak annyira, hogy mellkasához ölelje. - Hallasz engem?! - kétségbeesésében, idegesen rángatja a nőt. A férfi minden sejtje reszket a gondolatától, hogy az emberek által létrehozott mesterséges mutánsnak köszönhetően veszítheti el Kapitányát... - Nyisd ki a szemed, kérlek! - nyúl az aranytincsek közé, finoman maga felé fordítva a nő arcát.
Carol lassan, komótosan hallja meg a férfit. Körvonala homályosan rajzolódik ki. A robbanáskor keletkezett becsapódás tompa ütésként érte hallását, így értetlenül pillant a férfire, gyengén.
- Azt hittem, hogy... - magyarázkodik Rogers, majd leejtve fejét a nő vállára, magához öleli. Ms. Marvel puhán, erőtlenül viszonozza az ölelését, majd gyengéden rátámaszkodva próbál meg felegyenesedni, Rogers segítségével. //Aki talán túlaggódón karolja továbbra is!//
- Logan? - kérdi a nő bágyadtan, mire Steve arcizmai megfeszülnek, s az említett irányba pillant türelmetlenül.


Carol karja Rogers hátán, úgy baktatnak föl a hegy mentén. Meg sem állva a kiinduló pontig. Steveben feléled a rettegés, a reményvesztettség, mikor a vörös burok fényét nem látja messzebbről. Hiszen kellene...
Csökkentik a távolságot, majd amint megérkeznek, Wandát találják a terület közepén, ahogy őket várva áll. Tekintete túl keveset sejtet, így Carol elhúzódik a mellette állótól, s riadt pillantással él. Rogers ajkait összemorzsolva, türelmetlenül várja, hogy megtudják, ...
- Ne reménykedjetek! - ugrik mindkettejük tekintete a hátuk mögé lépő férfiéra, akinek sebei szemmel láthatóan szebbek, mint valaha. Carol szemei megtelnek könnyekkel, s mit sem habozva rohan neki Farkasnak, hogy ölelésébe  zárja őt. Karjai határozottan fonódnak a férfi nyakára, akinek makrancos vonásai meglágyulnak. Rogers tekintete a férfiról megkönnyebbült vigyorgással vándorol a háta mögött maradt Wandáéra, aki mindössze puhán biccent felé.
- Soha többet nem csinálhatsz ilyet! - rázza a fejét Carol, arasznyival elhúzódva a mogorva alaktól.
- A fenébe, Logan... - lép közelebb Steve, majd miután kezét elfogadja a férfi, félölelésbe rántja, férfiasan. Farkas elpillant válla fölött, s a rájuk mosolygó Boszorkányt kutatják szemei, aki mágiájával megmentette a férfit...


Wanda elfordul a hármastól, s lassú léptekben halad a gép felé, mit nem túl messze tettek le. A lány sötét mágiát használt, a jóért cserébe. Minden bizonnyal, a Főmester még rárivall majd, de mit számít, ha egy olyan értékes életet óvhatott meg, mint amilyen James 'Logan' Howletté?


//kukk//

-#mystorydon'tcare-
• •