A bázison tartózkodtunk sokáig. Megvártuk, hogy Peter teljesen felépüljön és csak utána tértünk haza. (Habár szerintem rájátszott, hogy maradhasson kicsit tovább...) Végül minden jól sikerült, túléltük és megmenekültünk. Megmentettük a világot és soha többé nem kell a fehér ruhás póknak sem elbújnia. A világ kíváncsi lett rá és elfogadta őt, noha fogalmam sem volt, hogy miféle következményekkel lesz ez majd rám, kettőnkre. Elvégre a rengeteg fotós engem is lencsevégre kapott. És persze, hogy borzasztóan sokat gondoltam a családomra, de nem tartottam jó ötletnek felkeresni őket. Egészen mostanáig. A buli előtt elmentem hozzájuk és elmeséltem nekik mindent, a lelkükre kötve, hogy nem beszélnek róla. Igazából anyámat nem is érdekelte a hogyan, rögtön átölelt. Ezután már sokkal könnyebb volt. Noha jogilag továbbra is akadtak problémák a létezésemmel kapcsolatban. És azt gondoltam, hogy soha nem élhetek teljes életet, amíg a kezemben nem tartottam, Mr. Stark nekem címzett levelét. A beszéde közben nem tudtam másra figyelni, csak azokra a sorokra, amiket írt. A szerződés is sokat jelentett, hiszen nem volt túl sok pénzem. Papírok híján nem vállalhattam jól fizető munkát, hiába a zseni agy. A beszéd közben fel-felpillantottam, kerestem Peter tekintetét, aki szintén egy levélben volt benne. Nem volt nehéz összeraknom. Könnyekkel küszködve néztem a férfi után, miközben ő elfutott valahová, én pedig meg sem köszönhettem...
- Még egy desszert és nem férsz bele legközelebb a pizsamádba! - vállam fölött mosolyogva beszélek a fiúhoz, miközben az udvar egy eldugott kis kertjébe sétálunk. Ujjaim belefűzve az ujjaiba, puhán húzom őt magammal. Még mindig meg vagyok kissé szeppenve, de már határozottabban érzek a kapott ajándékkal kapcsolatban. - Láttam, hogy te is kaptál egy levelet... - eresztem el a kezét, hogy megkerüljem a legközelebbi fát, mintha csak bujkálnék előle a fények alatt. Szeretném elmondani, mit írt nekem Mr. Stark, noha úgy sejtem, őt sem hagyta tudatlanul velem kapcsolatban. Szeretném megbeszélni vele, hogyan legyen tovább. Illetve azt is, hogy May néni még nem tud rólam... - Szóval tiéd lett a Stark Industries? - átbújok pár gally alatt, miközben rá-rápillantok szelíden bazsalyogva. Végezetül egy kerekre faragott hintára lelek, amibe vagyok szíves le is heveredni. Onnan nézek fel a fiúra. - Vállalod? - kérdésem egyértelmű, mégis közben lágyan a hátam mögé bökök, hogyha már ott ácsorog, akár lökhet is, amíg én picire húzva magam elfekszem a nyugtató párnákon.
you are my best friend, my human diary and my other half, i love you
Természetesen rájátszottam a fájdalmaimra, hogy minél több időt tölthessünk a Bosszúállók bázisán. Ha rajtam múlt volna, haza sem jövünk, de Gwen kezdett már gyanakodni a titokzatos derék- és gyomorbántalmaimra, amik reggelente megjelentek, úgyhogy kénytelen voltam beadni a derekam és hagyni, hogy hazaköltözzünk. Nem mintha annyira bántam volna, őszintén szólva jól esett kettesben maradni vele most, hogy ez az egész őrület elvonult a fejünk felett és minden újra visszatért a normális kerékvágásba. Nos... Majdnem minden. Egyetlen gondolatot ugyanis nem tudtam kiverni a fejemből, és nem, az nem az az undorító, repülő rovarszörny-lény-izé volt, hanem egy egész más ötlet, ami csata közben fogalmazódott meg bennem és azóta is próbáltam szavakba, illetve a valóságba átültetni. Ha nem a saját gondolataim kötöttek le, akkor Gwen miatt aggódtam. Tudtam, mennyire nehéz időszak ez számára most, hogy a létezése kitudódott. Fel akartam keresni vele együtt a szüleit, el akartam kísérni, támogatni ebben is, de ez olyasmi volt, amivel neki kellett megbirkóznia. Mindenesetre aggódtam érte és kerestem a módját, hogyan tudnék segíteni neki visszailleszkedni a társadalomba. Nem gondoltam volna, hogy Mr. Stark egyetlen aláírással megoldja helyettünk. Izgatottan, kíváncsian nyújtogattam a nyakam, hogy lássam, miről szól Gwen levele. Az enyém nem is érdekelt annyira, már amíg bele nem olvastam, utána le sem lehetett szedni a sorokról. Ha Mr. Stark nem rohant volna el, bizisten a nyakába ugrom...
- Á, hipergyors anyagcserém van! Még három desszert simán lecsúszott volna, de hát... Formában kell magam tartanom a barátnőm előtt - rámosolygok, ahogy hátrapillant a válla felett. Annyira szerelmes és boldog vagyok, hogy lebegni tudnék... Követem őt a kertbe, nem igazán törődök azzal, merre megyünk, teljesen leköt az, Gwen milyen elképesztően fest és mennyire örülök annak, hogy mindketten élünk. - Hát egen, nem csak te állsz bizalmas levelezésben Mr. Starkkal - Ravaszul megvonogatom a szemöldököm, mosolyom szélesebbre fut, ahogy megkerüli a fát. Először jobbról lépek felé, aztán a végén mégis balról kapok utána, megcirógatva a derekát, de hagyom, hogy kicsusszanjon az ujjaim közül. Követem, kissé nehezebben haladok a gallyak alatt, mint ő, az egyik jól orrba is nyom. - Bihh? Deoty... - Az orrom dörzsölgetve bújok ki mögötte. - Szerintem tudja, hogy csődbe vinném. Elég menő kütyüjeim vannak, de a vállalatirányításról nem sokat tudok. Viszont munkát ajánlott! -Büszkén kihúzom magam. Még mindig alig hiszem el, hogy sikerült felkeltenem Tony Stark figyelmét. - És neked mit írt? Remélem, nem randira hívott, mert akkor kénytelen leszek lenyomni Vasembert... - Nagyzolón körzök párat a vállammal, meg-megroppantva a nyakam, mintha elhinném, hogy lenne rá bármi esélyem. De na, Gwen számomra szent! Egyébként sem hiszem, hogy egy ilyen nagy elme és egyéniség mellett, mint a barátnőm (igen, ez fontos), bármi másra figyelt volna fel vele kapcsolatban. Őszintén szólva Gwenből kinézem, hogy el tudná irányítani gond nélkül a céget. Benne megvan minden, ami belőlem hiányzik, és istenem, hogy én mennyire szeretem! - Az attól függ. Meg kell beszélnem vele néhány dolgot. És veled is... - Nagy lépésekre készülök ma este és az erre adott válasz jobban foglalkoztat, mint az, hogy én mit feleljek Mr. Starknak. A hinta mögé lépek, előhúzva a zsebemből a kezem, ahová eddig volt süppesztve és aprót lökök rajta. - Na és te? Megmondod neki, hogy már foglalt vagy? - ugratom röviden felnevetve, majd sietve mentegetőzni kezdek. - Na de tényleg. Neked is munkát ajánlott? Elfogadod? - Egy darabig türelmesen lököm a hintáját, aztán kétoldalt a láncokban megkapaszkodva felugrom mellé. Ügyelek rá, hogy ne lépjek rá, miközben kicsire húzva magam elhelyezkedem mögötte, nagykifliként simulva hozzá hátulról. Szűkös kettőnknek, de nem zavar. Hálót lövök az egyik fára és annál fogva lököm be magunkat, hogy kellemesen ringjon alattunk a hinta. - Mondd csak, emlékszel, miről beszélgettünk a rovarinvázió közben? - Gyengéden ölelem a derekát, állam a vállának támasztva, arcom a tarkójába fúrva. Belélegzem az illatát és elmerülök az idillben.
én is nagyon szeretlek! el tudod hinni? B-betűsök lettünk! all of me •
Tartózkodási hely :
new york
A poszt írója ∞Gwen Stacy
Elküldésének ideje ∞Csüt. Ápr. 23, 2020 3:56 pm
Ugrás egy másik oldalra ∞
Peter & Gwen
the rest of my life
Szinte grimaszolva csóválom a fejem, miközben kicsit sem aranyosan nevetek a válaszán. - Szerintem láttalak már a legrosszabb formádban, ha szabad megjegyeznem Mr. Tökéletes... És egy kis párnácska aranyosan mutatna rajtad. - mindentudóan felelem, de már nem nézek hátra rá. Helyette az ágakkal egyelőre még eltakart fénycsomóra koncentrálok. Enyhén hunyorogva fürkészem a célunkat. És közben csak remélem, hogy senki sem vette zokon, hogy leléptünk. De nem úgy tűnt, mintha bárki is szeretne még velünk beszélgetni. - Ennek örülök, mert ha így lenne, félek a féltékenységed miatt rámenne a kapcsolatunk... - mondom bólogatva felvont szemöldökkel az arcába, miközben kislisszanok a kezei közül. Nem magamra értem. Inkább Starkra lett volna féltékeny. Tudom, hogy mennyit jelentenek neki ezek az emberek és ezt teljes mértékben tiszteletben is tartom. Elfogadom, hogy a rajongójuk, így legalább, ha együtt vagyunk, kettőnk közül az egyikünk normálisan tud válaszolni, ha Amerika Kapitánya kérdez valamit... A hangját hallva, nevetve kapom hátra a fejem. Magamban folytatom csak tovább a kárörvendést és annak képét, hogy megfejelte a fát, inkább messzire űzöm, mert az orromon folyna ki a pezsgő - annyira nevetnék. - Nahát! Peter! Ez nagyon klassz! Ilyen fiatalon... - elcsodálkozva nézem őt, leginkább meghitten. Görbém halványul egy pillanatra, ahogy előre meredek. És amikor rám kérdez... - Bukta! Rájött, randi lefújva... - illesztem ujjaim a fülemhez, mintha épp Mr. Starkkal kommunikálnék, majd somolyogva felé fordulok és rendezem arcizmaim. Amit mondani szeretnék az komolyabb annál, mint amit el lehet viccelni. - Ne kérdezd, hogy hogyan... De elintézte a személyazonosságomat. És... megkért, hogy dolgozzak neki. Megemlítette Miss Pottsot, aki eddig vezette a cégét... De mivel egy ideje már nem beszélnek, arra gondolt megkérdez minket, bennünket. Azt hiszem, hogy egymástól függővé tette az ajánlatainkat. - ezt már a hintából szavalom, amit nagyon önző mód elfoglaltam beszélgetésünk során. Meglep, mikor azt mondja, beszélnünk kell még. Hevesen bólogatok, mintha az üzenném, hajrá, essünk túl rajta. Döntsünk! De aztán a kérdéseire fókuszálok hirtelen, amikkel váratlanul bombázni kezd. - Nem tudom, gondolkodtam rajta... De ő mégiscsak Tony Stark, lehet rá nemet mondani? - hallhatja a hangomon, hogy csak ugratom. Bármennyire szemet gyönyörködtető férfi, a szívem az övé és azt hiszem mondhatom - én tényleg mondhatom -, hogy a szerelmem halálon túli. Kuncogok egy darabig, de amikor felugrik és hirtelen már ketten hintázunk, nem a korábbi miatt nevetek, hanem örömömben és boldogságomban. Így együtt ringatózva a csillagok alatt, fények tengerében, el is felejtem, hogy mik voltak a további kérdései. Lepillantok magunk elé, belesimulok közben az ölelésébe és ölelő karjait cirógatom tovább. Orrom hegyével néha belebújok az arcába, amennyire elérhetem így elölről. - Mire gondolsz, Dilis? - halkan csengő hangon kérdem, ahogy behunyva szemeim, elmerülök a karjaiban, benne, a szerelmünkben. A szívem a szívén, kezem a kezén. Ő a legjobb dolog, ami megtörtént velem... ~ énekli a mozgatóizmom odabenn.
dallam | még nem gondoltam bele, de elég mencik vagyunk •
Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC
A poszt írója ∞Peter Parker
Elküldésének ideje ∞Kedd Aug. 18, 2020 2:18 am
Ugrás egy másik oldalra ∞
the rest of my life
you are my best friend, my human diary and my other half, i love you
Megjegyzése hallatán egyből a hasamhoz kapok, a homlokomat ráncolva tapogatom át magam azon morfondírozva, komolyan gondolta-e, hogy fel kéne szednem pár kilót, vagy csak viccelt, és vajon hogyan szlalomozgatnék a magasban az épületek között, ha pocakot növesztenék. Elbírna egyáltalán a háló? Nem lenne túl szűk a ruci? Végül elhessentem a gondolatot és inkább követem a szőke pontot magam előtt, miközben a szívem a boldogságtól repdes kalitkája rácsai közt attól, hogy itt van velem, életben van, együtt vagyunk, munkát is kaptunk, minden szipi-szuper. - Ohó, arra mérget vehetsz! Még Tony Stark sem szeretheti el a barátnőmet! - félreértem a megjegyzését, de nem is baj, mert így legalább elgondolkodhatok egyetlen pillanatra a megállapításomon. Ha lenne egyetlen egy ember a Földön, akinek elnézném, hogy elszereti a barátnőmet, az talán pont Tony Stark lenne. De nemm, még az ő kedvéért sem adnám fel harc nélkül! Mióta visszakaptam őt, azóta érzem csak igazán, mennyire fél és hiányos vagyok Gwen nélkül. Hosszú távon képtelen lennék túlélni nélküle. És nem is akarok. Zavartan mosolygok a dicséretén, kissé szerényen vonogatva a vállam, mintha semmiség lenne az a munkaajánlat. Annak is érzem, legalábbis nem olyan nagy teljesítménynek, már ami engem illet. Ahogy eljátssza, hogy rajtakaptam őket, csak dorgáló, lapos pillantást vetek rá, a végén azért kissé elbizonytalanodva ingatva a fejemen, mintha azt üzenném: ha-ha, nagggyon vicces....... merugyecsakviccelsz? - Woah, Gwen, ez fantasztikus! - örvendezek a hír hallatán, és ha most itt lenne, biztos dobnám a szöszimet arra a két percre, hogy hálától meghatottan könnyezve Mr. Stark nyakába boruljak. Így, hogy nincs itt, csak az égre meredek fátyolos boldogsággal, no nem mintha a férfi elhunyt volna, csak hát na. - Lehet! Nagyon egyszerű, csak annyit kell mondanod: nem! És mivel Vasemberről van szó, esetleg még annyit: Köszönöm! - Hevesen gesztikulálva ágálok, természetesen egyáltalán nem a munkaajánlat ellen, hanem még visszautalva a korábbi randevús dologra. Tudom, hogy csak viccel, én is csak viccelek, de a játékosság hamar leolvad rólam, ahogy mögé heveredek. A ketyegőm szinte ki akar robbanni mellkasom börtönéből, hogy körberohangáljon a kertben és világgá kürtölje, mennyire odavan ezért a lányért. És én hagynám neki! Tyű az anyját, de elszáll a bátorságom! Ahogy összebújva fekszünk a hintán, egymásba kapaszkodva, és a parfümje és szőke fürtjeinek illatfelhőjébe temetkezem, egészen el tudnám így képzelni az életem. Csak ő meg én, míg meg nem öregszünk, és még utána is. Egy szerelem, amit az idő sem szakíthat szét... - Amikor azt mondtam, házasodjunk össze. Rögtön azelőtt, hogy elmentél szivárványkő-pacsizni a többiekkel. - Csókot lehelek a füle tövére, orrommal félretúrva a szőke fürtöket, majd úgy helyezkedem, hogy a hátára fordulhasson, én pedig félig fölé hajolva a látóterébe kerülhessek. Egyik lélektükréből a másikba ugrik a pillantásom. A fákra, bokrokra aggatott égősorok sorra kapcsolódnak fel körülöttünk, meleg fényük színét váltva ugrálnak körülöttünk. Egy égősor a hinta láncain is felfut, és a fagerendán a fejünk felett. - Komolyan gondoltam. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha velem történt, Gwen. Te vagy a legjobb ember ezen az egész bolygón. Meg a tizenakárhány összes többin, ami van! És én nem akarom többé ezt a világot, sem bármelyik másikat úgy, hogy te nem vagy ott mellettem. Nem akarom, ha nincs benne a mosolyod, a röfögős nevetésed, az éles riposztjaid, a kedvességed... - A hajával játszom, lazán az ujjam köré tekergetek egy fürtöt, meg-megcirógatva közben az arcát, míg a szembogarán tükröződő fényekben, arcának bájosságában gyönyörködöm. - Szeretlek. És téged akarlak, életünk végéig, és a következőkön át is. Örökké. - hagyom, hogy ujjaimról lecsússzanak a puha fürtök, helyette Gwen kezére fogok rá finoman, és ahogy lemászom a hintáról, őt ülésbe húzom. Féltérdre ereszkedem előtte, zsebemből előhúzva az apró bársonydobozt, melynek fedelét felnyitva felé emelem, majd a torkomon köszörülve, kissé idegesen, ám határtalan csodálattal és szerelemmel felnézek életem legkedvesebbjére. - Gwen Stacy. Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? - Le sem veszem a lányról a pillantásom, egyre csak azt mantrázva magamban, kérlekmondjigent, kérlekmondjigent, kérlekmondjigent. A fehérarany ékszert pókhálóminták szövik át, a kövek pedig kék-vörös rajzolatot adnak ki.
hiper-mencik! ultra-mencik! powercouple! de főleg te :3 all of me •
Gwen Stacy imádja ezt a reagot
Tartózkodási hely :
new york
A poszt írója ∞Gwen Stacy
Elküldésének ideje ∞Szer. Okt. 28, 2020 7:00 pm
Ugrás egy másik oldalra ∞
Peter & Gwen
the rest of my life
Ajkaimat vékony vonallá formálva somolygok a megjegyzésén. Elnézem őt, elcsodálom két arcjátéka között. Talán észre sem veszi, hogy figyelem. Pedig sokszor teszek így. Orrom felhúzva nemleges irányba csóválom a fejem, a Starkkal összekötött játékunk kapcsán. A halálból tértem vissza hozzá, és csakis hozzá. Semmilyen erő nem lenne elég ahhoz, hogy kettőnket elválasszon. Én Peter Parkerbe szerettem bele annak idején, és a szerelmem nem visszavonható, vagy megmásítható. Mélyre ivódott és örök. A hintába belemászva megváltozik a hangulatom. Sokkal komolyabbá, érzékenyebbé válok tőle, ahogy mellém bújik. A kert fényei körbetáncolják a szerelmünket, és olyan érzésem támad, hogy a Hold vigyáz ránk. Megmosolygom saját csacskaságomat, miközben még közelebb fészkelek hozzá, belesimulva körvonalammal az övébe. A szavai és a csók, amivel becéz libabőrösre pettyezik sápadt bőröm. Kuncogva zsugorodom még kisebbre a karjaiban, miközben bólogatok. - Igen, akkor verted be a kobakodat. - fürkészem íriszeit, ahogy mozgolódni kezd körülöttem. Lágyan el is nevetem magam, ahogy izgágán körbe bolyong. - Bogárfiú... - prüszkölöm, ahogy fölém tekeredik. A szavaira aztán érdeklődővé válik arcjátékom. És aztán beindul a gépezet, és a mimikám gépsoron legyártja érzelmeim tökéletes mását. Zavarba jövök tőle, de boldoggá tesz, megnevetett, aztán elgondolkodtat. Teljesen elvarázsol, és íriszeim ide-oda szökkennek övéiben, miközben beszél hozzám, és én csak elbabrálok az engem érintő alkarján, kapaszkodva e percbe, hogy sose érjen véget. Fogvillantós elpirulással kuncogok rá, ahogy figyelem, mit össze bűvészkedik előttem. Engedek a húzásnak és ülésbe tornázom magam a kérésére. - Én is szeretlek Téged, Peter Parker. - fátyolosodnak szembogaraim, amit kissé szégyellek. Elvégre hétköznapi dolog, ha a szerelmünk megvallja érzelmeit. De most mégis, olyan szépen beszél hozzám, annyira gyengéd és céltudatos, hogy megérinti a szívem. És aztán letérdel előttem, amitől ajkaim résnyire elnyílnak egymástól és ösztönösen felülök arra a bizonyos érzelmi vasútra, és hagyom, hogy ajkaim rebegni kezdjenek, a szemeimből pedig óriási krokodilkönnyek potyogjanak alá. Nagy levegőt kell vennem reszketeg belső vázamba, amikor megpillantom az ékszert. Tekintetem nem is igazán dolgozza fel annak részleteit, mert csak Peter szemeire vagyok képes koncentrálni. Azokban lelem meg a válaszokat, és a szavaiban, a mozdulatában. - Annyira bolond vagy... - mondanám, de nem jön hang a torkomról, és ehelyett csak tátogó, könnyekkel küszködő erőlködésnek hallatszik. Ha hőssé válsz és embereket mentesz, akkor egy idő után már elég stabilnak érzed magad az életed minden területén. De a szív és a lélek olyan helyek, ahol még a legnagyobb hősök is elbukhatnak... Ez történik velem is, ahogy zokogva bólogatni kezdek a fiúnak, aki nem kevesebb, mint egy élet értelmét jelenti. Az én életem értelmét. - Igen, igen, igen! Igen! - kifakadva egyenesedem fel, hogy aztán szerelemtől duzzadó szívvel az övéhez vessem magam, átöleljem, és térdre rogyva csókkal háláljam meg mindazt, amit ő jelent. Tudom jól, a mozdulat közben is tudom előre, hogy az illendőség szerint meg kellett volna várom, hogy felhúzza az ujjamra a karikát, de képtelen lettem volna kivárni. A csodálatom, a tiszteletem, a vágyódásom és a szerelmem félresöprik az illemet, az udvariasságot és a hagyományokat, ha róla van szó. Csak ha már körbecsókoltam két tenyerem közé fogott arcát, és felfogtam, hogy szétszakítottam térdemen a ruhámat, akkor húzódom hátrébb. Szipogva, és rebegő állal, de boldogan fürkészve a karikát, aminek a közvetlen közelébe emelem ujjamat. - Ó, Peter... - szabad kezem kell hozzá, hogy rendezzem arcizmaim, miközben fel-le rebben tekintetem.
Kezdőlap
