Valószínűleg az egyetlen ember az egész X-Birtokon, aki nem örült Magneto jelenlétének, az Bobby Drake volt. A fickó hiába okozott kellemetlen éveket nekik, a maga módján kedvelte, hiszen mindig melléjük állt, amikor számított; most is megmentette nem csak a Professzort, hanem még a Bosszúállókat és a civileket is. Könnyebb lett volna, persze, ha mindig így viselkedik és főidőben nem játszik seggfejt közben, de messze nem ő volt az a tényező, ami idegesítette a Jégembert. Ó, nem. John. Mert ahol Erik felbukkan, ott nyilván John is, márpedig ha valaki az ő korában a birtokon akar élni, annak tanulnia is kell. Márpedig Bobby, mióta benőtt a feje lágya, ott tanít. Márpedig akkor John a tanítványa lesz. Az a John, aki hosszú ideig a legjobb barátja volt. Az a John, akivel olyan csúnyán összevesztek (jó sokszor!). Az a John, aki most hajlandó volt visszajönni, na persze nem az egykori legjobb barátja miatt, hanem Erik miatt - és igen, rátapintottunk arra, ami valójában annyira idegesíti Bobby-t.
Semmi kedve ehhez a partihoz sem, mivel ő is ott lesz, ráadásul ugyanazzal a babaképével, mint ami olyan régen volt, hogy már meg kellett volna kopnia az emlékeiben. De nem kopott, és sosem fog, ha mostantól minden nap bámulnia kell... És nyilván kinek a nyakán lóg? Erikén. Még jó, hogy egymás haját nem kezdik el befonogatni...
Bobby inkább a Professzorra próbál koncentrálni, aki - csodás besétálása után, aminek tényleg, szívből örül! - nyilván szintén Magneto oldalán foglalt helyet, mint valami önálló életet élő oldalborda, ám ahogy Charles az elfogyasztott alkoholmennyiséggel párhuzamosan egyre lelkesebb szónoklatokba kezd az emberi faj nagyságáról, Bobby felhajtja az italát (amit eddig az erejével tartott hidegen) és kimenekül az udvarra. Az a terve, hogy keres egy elmozdításra alkalmas járművet és visszamegy a birtokra. Terve azonban módosul kicsit, amikor megpillantja nyugtalan álmai okozóját és egy elborult ötlettől vezérelve úgy dönt, mellé csapódik.
- Szóval - szólítja meg, a szokottnál talán kissé közelebb húzódva hozzá. Igaz, a "szokott" terük mostanság kitágult hat-nyolc méter nagyságúra, mivel az elmúlt napokban nem igazán érintkeztek, beszélgetni pedig Isten tudja, mikor nyílt utoljára alkalmuk. -, még nem volt alkalmam megemlíteni - Mert valahányszor meglátta a birtokon, mindig elkerülte, hogy ne kelljen veszekedni. -, de valaki biztos mondta - mondjukErik -, hogy holnap délben van a határideje a történelem beadandónak. Két oldalas, kézzel írt esszét kérek a Kennedy-gyilkosságról és annak hatásáról a mutáns-világra. Mivel új vagy, beérem másféllel - Ki tudja, van-e ilyen beadandó, vagy csak most találta ki. A lényeg, hogy negédesen mosolyog mellé, ami azt sejteti, valószínűleg ez a házi csak és egyedül Johnnak szól.

- Megható, hogy ennyire örülsz nekem! - Széles vigyorral leplezi, hogy egyébként mennyire rosszul esik neki a kölyök durcássága. Szívesen a fejéhez vágná, hogy legutóbb, mikor ilyen babaképe volt, és még neki is, akkor sokkal jobban tudtak örvendezni egymásnak, és akkor még az sem okozott nehézséget nekik, hogy normálisan elbeszélgessenek. Olyan szívesen a másik fejéhez vágná életüknek azt a rövid, szinte álomnak tűnő időszakát, amikor tényleg barátjának tudhatta... Most már olyan, mintha meg sem történt volna. A felháborodásra, hogy mégis ki szólt volna Johnnak, csak ártatlanul vállat von, mintha ez nem az ő problémája lenne, és így is van. Azt megfogadta, hogy nem fog kivételezni a fiúval és nem lesz megértőbb vele, mint másokkal, de arra nem gondolt volna, hogy ez megnövekedett szigorban és elvárásokban mutatkozik  majd meg. Aztán ahogy Johnnál elpattan a cérna és közelebb húzódik hozzá, Bobby arcáról is lefagy lassan a mosoly.
- A pillanat hevében egészen mást mondtál legutóbb - jegyzi meg jégereje hűvös maszkja mögé húzódva, hogy ne mutassa, milyen fájdalmas érzelmeket kavar fel benne a másik megjegyzése. Már maga sem tudja, mi az igazság, de azt igen, hogy talán túl messzire ment. Persze még mindig nem olyan messzire, mint John tőle, mikor elárulta és Erik mellé állt - ezt próbálja mantrázni magában, ám csak nem segít a lelkiismeretén, ahogy ex-barátja hátát fürkészi.
- Wow, most még a szokottnál is mérgesebben puffogsz. - Némi tétovázás után közelebb lép hozzá, végül egészen mellé húzódva állapodik meg. A víztükörre pillant, majd a mellette állóra, gyengéden megérintve a fiú hátát. - Hé, jól vagy? - Nem biztos benne, hogy azért ilyen dühös, mert vele kell maradnia, vagy mert Erikkel nem, és abban sem biztos, hogy e két opció közül melyik a jobb. Az pedig, hogy miért simít végig gyengéden, vigasztalón a hátán közben, a legnagyobb rejtély mind közül. Kettőt cirógat fel-le, mielőtt elhúzná a kezét, és mivel nem tud vele mit kezdeni a fiú testének égető melege után, zsebre dugva a víztükör felé fordul.
- Tudom, hogy gyűlölöd a változást, de a változás nem mindig rossz. A birtok is sokat változott azóta, hogy növendékek voltunk,  úgyhogy akár adhatnál neki még egy esélyt. - Biztatni próbálja vajon? Vigasztalni? A fene essen a jó lelkébe, amiért képtelen tovább cikizni és szemétkedni vele!
- Persze te technikailag most is az vagy még, de... Érted. - Oldalra sandít és rámosolyog. Nem számít, hogyan változik a kapcsolatuk a jövőben, sosem fog ráunni a fiú korát és méretét illető megjegyzésekre. Soha!

A válasz lehűti látszólagos jókedvét, elhallgat néhány pillanatra. Hiába próbálja viccel oldani a hangulatot, úgy érzi, nem megy vele sokra, sőt, a helyzeten is épp csak ront vele. Ennek ellenére próbálkozik cukkolni a fiút, kiugrasztani őt a bokorból, mert a hirtelen jött érzelmekkel nem tud mit kezdeni. Nem tudja, hogyan vállalja fel őket. Mély sérelmei vannak, évek óta cipeli magával a megbántottságot, amit John pálfordulása okozott magával, és most, hogy újra szemtől szemben vannak, még csak kibeszélni sem tudja vele, mert a fiú nem emlékszik szinte semmire. Nincs joga haragudni erre az énjére. De akkor mit tegyen? Hogyan engedje el csak úgy az összes sérelmét, ami az évek alatt felgyülemlett? És miért ő legyen a nagyobb ember, az okosabb, aki végül enged?
Ennek ellenére nem akarta ennyire megbántani Johnt, így a fiú reakciója láttán visszavenne magából, de már későn. A lökésre meglepődik, az utolsó pillanatban tudatosítja csak magában, hogy víz van mögötte - karját kicsapja hátra, vastag jégpáncél lövell ki ujjai mentén. Halkan puffanva vágódik el a jégen és hátrébb is csúszik rajta néhány métert, majd körbenéz, hogy szemügyre vegye: az egész medencét befagyasztotta.
- Ez kedves - jegyzi meg halkan szisszenve, ahogy feljebb ülve az alkarjára támaszkodik. Egyik térdét felhúzva pillant fel Johnra. - Ha tudni akarod, nem élvezem. Egy percig sem élveztem, hogy faképnél hagytál minket egy világuralomra törő vadbarom miatt. - A hideg jégen egyhamar fázni kezd, így felül, felhúzott térdére támasztja a karját, majd elgondolkodva ingat a fején.
- Hogy örülök-e, amiért igazam lett? Talán. Tudtam, hogy mellette nem vagy jó helyen. Örülök, hogy így van. Örülök, hogy itthon vagy, még ha a te szemedben már nem is otthon a birtok. Örülök, hogy kapsz egy esélyt Charlestól egy normálisabb életre. De nem élvezem. - megtapogatja maga alatt a jégpáncélt, de elég vastagnak és stabilnak tűnik ahhoz, hogy fel merjen tápászkodni. Próbálgatja, egyik lábáról a másikra billen, majd amikor úgy ítéli, nem fog beszakadni, elégedetten átmozgatja beütött karjait.
- Hogy pont én legyek a tanárod, mintha az a rengeteg minden, amin átmentünk - átmentem, mert te nem emlékszel -, nem is lett volna... Nem, a legkevésbé sem élvezem. - megcsóválja a fejét, de nem mozdul a jégpáncélról, csak a fiút figyeli. Nem akar közelebb menni, okulva az előbbiekből, meg nem is igazán tudja, hogyan közelítse, hogyan érintse. Már nem biztos semmiben sem.
- Ez egyébként nem volt szép. Bele is eshettem volna - bök a jégre sértődötten, mintha nem tudná, hogy pont az volt az eredeti szándék a félreérthetetlen "fulladj bele!" felszólítással.