Lefoglalt, hogy mindent megtegyek a buli sikeressége érdekében - talán mert Tony megkért rá, hogy legyek az est háziasszonya, ha már Miss Potts kiesett a lehetőségeiből -. Az elárvult lelkeket én kaptam szárnyaim alá és mutattam célirányosan számukra az utat. Természetesen volt aki többet, volt aki kevesebbet igényelte a társaságomat. Egy-egy üres járatban pedig vagy Starkkal beszéltük át a programtervet (és a meghívottak listáját,) vagy azokkal törődtem, akik egyedül jöttek és nem volt mellettük senki, akivel beszélgethetnének. (Úgy sejtettem Tony ötödik csekkolásának köze van hozzá, hogy a Doktor nem jött el...)
Stark a beszédét követően lelépett, ami miatt kissé cserbenhagyottnak érzem magam. Nem hibáztathatom és pontosan tudom, merre rongyol. De az a bizonyos "Jóvá teszem!" üzenet Péntektől, nem könnyít a lelkiismeretemen. (Az már annál inkább, hogy Péntek osztódik és a karperecemből szól hozzám, utasításokat várva, továbbá teljesítve minden parancsomat.) Az este ahhoz a részéhez érünk, amikor lemorzsolódik a társaság, mert mindenki azzal szeretne lenni, aki a legfontosabb a számára. Én ha tehetném, a csapattal tölteném a továbbiakat, de tiszteletben tartom, hogy mindannyiunknak van élete. Egy másik élete. Ezért a desszertet bökdösöm a villám hegyével, egymáson átdobott lábakkal ücsörögve, belebódulva abba a tizennégy (de ki számolja?) ananászdarabkába a pudingom tetején, amikor elém lép. Végre.
- Ross ügynök. - szegem fel az állam, a villát még egyelőre forgatva az ujjaim között. Sejtelmes mosollyal méricskélem végig a férfi öltözékét, majd kíváncsian, csupa füllel hallgatom a kérdését. - Ó, kösz, de az nem az én stílusom. - vallom be egy fintorgó ábrázattal. (Nos valóban, azóta nem táncolok...)
Kivárom a hatást és megvárom, amíg már elég kellemetlen a férfi számára a szituáció, csak azután porolom le a szoknyám és emelem fel a fenekem a székemről. - Inkább menjünk szobára. - nyújtózkodom el az asztal fölött egy üveg pezsgőért és csatolom le a lábbeliket, hogy aztán Everett elé lépve elégedetten kihúzva magam, széles mosollyal nézhessek rá. - Vagy talán nincs ínyére a pizsiparti? Olyan szűk ez a gönc! Hogy a nők mit meg nem tesznek magukért?! - lepillantok magamra rosszallóan, majd féloldalas mosollyal a férfi kezébe nyomom az üveget. Elindulok a kijárat felé, abban bízom, velem tart. Nos, ha nem, úgy rám akkor sem vár már más izgalom idelenn. Ha mégis, Péntek fülel nekem!

Hogy a lelkem pontosan miért fog végül az Ördög markában landolni, nem egyértelmű. Sok van a rovásomon, az pedig, hogy apró tréfát űzök a férfival tovább tetőzi-e azt, majd akinek szükséges, eldönti. Én nem foglalkozom már olyan világi dolgokkal, mint a bűntudat. Ha megtenném, többet nem lépnék az utcára.
Mosolyom csak akkor lesz karcsúbb, amikor meghallom, hogyan kérdez vissza. Úgy tűnik, hogy teljesen letaglózza a kérdésem és az invitálásom. Az igazság az, hogy egy ideje már nem tudom úgy kezelni az embereket, ahogyan megérdemlik és nem várom el tőlük, hogy ezt megértsék. Éppen emiatt, amint elhaladok mellette és a kezében felejtem a pezsgős üveget, abban bízom, hogy még a lifthez érésem előtt kapcsol és legalább amiatt utánam ered. Hogy végül aztán, hogyan csalogatom magammal, már nem igazán foglalkoztat. Elég spontán tudok lenni!
- Péntek, kérlek felügyeld a partit helyettem. Ha pedig problémába ütközöl, keresd Rogerst. Ő biztosan józan lesz. - mondom féloldalas mosollyal, amikor a ma esti partnerem beér. A megjegyzését hallva csak rásandítok. A kinézetemre tett megjegyzéseket általában elengedem magam mellett. Többek között ez az egyik dolog, amit a Vörös Szobában megtanítottak nekünk, amellett a több ezer más dolog mellett. Ezért vagyok ilyen érzéketlen az ilyesmire. De ezt nem kötöm az orrára, inkább csak megpróbálok normálissá válni. Csak egy estére. És csak veled.
A lift elé lépve máris igazgatom a hajkoronám, kibontom ahol kell. Nem igénylem ezt a sok díszt és macerát, felesleges réteget magamon. Amikor kérdez a férfi, felkapom a fejem és ráfigyelek, megszüntetve minden más tevékenységet. - Kikötözöm és viaszt csepegtetek a testére. Mindenhová. - a magam teljességével, komolyan felelem. Igyekszem nem villantani mosolyom, előbb látni szeretném a reakcióját. Csak amikor már megkapom azt, amiért küzdöttem, utána engedek egy halk nevetést. - Eszünk, iszunk, társalgunk. Elmeséli nekem, miért nem jött el a randevúnkra én pedig megbocsátok. Talán jól sikerül... - vállat rántok aztán.
A lift megérkezik, én pedig csak akkor lépek előre, mikor enged. Ott benn már az öltözékemen is lazítok picit. A cipőim a kezembe kerülnek. Az újabb kérdésre kiszélesedik a mosolyom; - Péntek, a legfelsőre. Aztán zárd le. - beszélek elég hangosan, gombnyomkodás nélkül. A női hang kellemes felel, majd igazolja a hangom. Amint megindulok a férfi felé fordulok.
- Szóval, hogy került a kormányablakba? - kérdezem kedvesen, ahogy fejünk fölött pörögnek a számok.

Lefojtom a további nevetésem, 'mi kikívánkozik, ahogy velem együtt kezd el nevetni. Túl ártatlan, túl kedves, túl törékeny a világomban. Talán ez vonz. Talán az, hogy mennyire normális az életfelfogása, ő, és minden, ami hozzátartozik. A nevetése, a gödröcskék a szája két oldalán, a ráncok a szemei körül, mikor nevet, az ér a nyakán, ahogy zavarba jön...
- A tükör néha görbe. - karcsúsodik mosolyom, miközben rajta felejtem pillantásom. A hangszínem ismét sekélyes, nem egyértelmű, se nem túl kedves, se nem túl komor. Találd ki. - alapon cseng. - Azért, ha meggondolja magát, tudja. - enyhén csücsörítek, miközben lepillantok magam előtt, valahová a lift belterébe. Hiába is venné át az irányítást, Péntekhez nekem van hozzáférésem, így az én szavam és kérésemnek adja be a derekát. Mosolyom mindentudó, bár kissé bocsánatkérő.
- Nem szereti, ha így hívják. Vigyázzon, mert katapultálja. - arcára gondterhelt, már túl szigorú ábra ül. Hiába mulat jól a férfin, kezdi megbánni, hogy nem teljesen őszinte vele. De Stark kütyüi, azok az ő kütyüi, ő pedig pont annyira nem fog beszélni róla senkinek sem, ahogy nem is kérdez utánuk soha. Péntek van, és ez klassz. Másra nincs szükség vele kapcsolatban, semmiféle infóra.
Inkább kérdez, majd hallgat és némán bólogat. Mosolyog, feje enyhén oldalra billen közben.
- Jól áll magának az öltöny és a pisztoly. Büszke lehet magára. - jegyzi meg, ahogy ő is a lift falának támaszkodik és onnan mered a férfira. Háttal koccan annak, csak a cipőit tartja közvetlen maga előtt, egyébként hol pipiskedik, hol nem.
- Stark ragaszkodott hozzá. Látta magát. - elismerőn biccent.  - Én pedig támogattam az ötletét. Nem bírja a CIA-t, egyikünk sem. De ezúttal szép volt az összhang. - vállat rántok. Nem akarom tovább boncolgatni az ügyeinket. Ő is, mi is azt tettük, ami helyes. Egy világ megmenekült a pusztulástól, mindegy ki - milyen rang alatt ragadott fegyvert magához.
A következő kérdésre elnyílnak ajkaim, ám ahelyett hogy felelnék állammal a számláló felé bökök.  - Itt vagyunk. - tolom el magam a faltól, hogy behajítva a cipőim behatoljak a lakosztályra. Tele üvegfallal az oldalain, étellel, óriási nappalival és persze egyetlen nagy hálótérrel.  - Érezze magát otthon. - kérem kedvesen, de én már jobbra-balra emelgetve a csípőm, letolom a rám akasztott göncöt, hogy aztán alsó neműbe lépjek ki belőle és úgy sétálok a lehűtött édességekhez.
- Maga ruhában gondolta? - bökök felé a csokiba mártott eperrel a kezemben, arcomon tényleg, őszinte aggodalommal.

Nem tudom még, hogy mire vállalkozom. Nem gondoltam át, miféle veszélynek teszem ki azzal, hogy közel engedem. Közelebb, mint másokat, mint bárkit. Mint valaha akárkit... Ha bárki velem töltötte az idejét kettesben, annak vagy az volt az oka, hogy információ kellett, vagy az, hogy meg kellett ölnöm. A srácokon kívül nem szoktam másokkal időt tölteni, és elhiheted nekem, hogy erre nyomós okom van. Bárki, aki a közelembe kerül potenciális veszély. És elhiszem, hogy a CIA-s ügynökök nagyon is kemények, ha bevetésről van szó, de ők még nem ismerik a világnak azt az oldalát, ahonnan a magamfajták jöttek. A KGB nem egy humorista monogramja.
Elégedett mosollyal figyelem a férfit, hogyan igazgat magán, miféle finom aggodalom ül a vállaira. Ha Stark látná az arcát, biztosan vállon veregetné magát! - Ó, nagyon is. - felelem csendesen, de közben másra se tudok gondolni, hogyan is lehetne más, ha Stark fejéből született. Utalva itt a gyengébbik nemhez illő belbecsről, mely büszke tulajdonosa - ha bárki engem kérdezne. - Pedig volna mire. Harapnám! - jó látványosan lefelé sandítok a fenekére. A harc közben nem volt esélyem meglesni a gömbjeit, de ahogy itt ugrált előttem a liftben, már annál inkább. Ami pedig kerek és szép, azt illik megdicsérni.
A CIA-ba nem kívánnék jobban belemenni, de úgy tűnik, hogy Rossnak ez fontos, ezért állam bár kissé felszegem, szelíd mosollyal hallgatom őt. - Ugye tisztában van vele, mit gondolnak rólam a munkatársai? - kérdezem kedvesen, selymes hangon. Nem áll szándékomban bárkit hibáztatni. Bucky felbukkanása hozta magával a hydrát is, én pedig nem bántam meg, hogy felvállaltam a bűneimet. Nem is fogom. - De kissé álszent lenne tőlem ítélkezni, ezért ha arra járok, majd beugrom egy kávéra. Mandulatejjel és hidegen iszom. - szipogok a végén, majd nedvesítek cserepesre száradó ajkaimon. Nem fűznek kellemes emlékek a CIAval történt ismeretségemhez. Legutóbb - Thanos előtt - a családom kettészakadt. A kormányra, az államra meg aggathatunk akármilyen hangzatos betűket, mind tudtuk, minek köszönhettük. Ezt pedig sajnos - ahogy ők sem - én sem fogom elfelejteni.
A lakrészen rögtön ledobálom magamról a gönceimet. Rengeteg kütyü is távozik rólam. Ki gondolta volna, hogy Stark majd fejleszt nekem egy rakétákkal ellátott karperecet, vagy egy hőtérképezésre alkalmas fülbevalót!? Mosolyogva sandítok a férfira, amikor a döbbenet az arcán ragad. Somolyog szélesedik, ahogy majdnem a pezsgő látja kárát meztelenkedésemnek. A hegeim megvillannak a halovány fényben, szinte fényesebbek a bőrömnél. Nem szégyellem. Ez a legkevesebb, habár Barnessal még van egy ezzel kapcsolatos viszonzásom.
A felelete és a mellé társuló vetkőzése megér számomra mindent. Így az eprek között játszva figyelem, hogyan válik ő is ruhátlanná. - Dobja csak le. - bólogatok szigorú mosollyal, amikor a nadrágja felől kérdez. Nincs szívem még közölni vele, hogy csak hálóba akartam bújni, olyan aranyos így lehámozva, őszintén.
A következő gyümölcs megakad a szám előtt, onnan kapom fel a fejem, mikor bocsánatot kér. Ahelyett, hogy beleharapnék, inkább visszateszem a tálba, ahonnan felvettem és a férfi elé lépek. - Arra gondoltam, hogy hálóba bújok, magát pedig ingben képzeltem el, szóval kvittek vagyunk. - grimaszolok szelíden, de azért szemeim tűzről és játékosságról mesélnek neki.
- Én most éppen ráérek. - meglepetten, már szinte bátortalanul, megjátszott ártatlansággal pislogok fel rá. Bármit is jelent nekem, bármit is érzek iránta, ha érzek, ha érdeklődöm is, nem tarthat tovább egy esténél. Ezt pedig mielőbb meg kell értetnem vele. - Szóval mihez lenne kedve? Van egy medence a teraszon, kellemesen meleg. Vagy inkább az öltáncot díjazza? Rögtön ágyba bújna? Hogyan ismerne meg? Melyik énemre kíváncsi? - kérdezem, szinte csak suttogva, végig a szemeibe nézve.
- Ma éjjel bárkit megkaphat. Akit csak szeretne, de nem tovább. Később nem találkozhatunk. Így nem. - felelem a mellkasát cirógatva ujjbegyeimmel, tartva a szemkontaktust.

Egyik szemöldököm felugrik, megdöbbent elégedettséggel. Kedvemre való, ha valaki nem törődik vele, hogy mit gondolnak mások - erről szól az életem. Az, hogy velem maradt kettesben, a semmiféleképpen sem jó hírnévvel megáldott Özveggyel, elég jó bizonyítéka ennek. Lefojtok egy mosolyt és lenyelem a válaszomat. Stark minden bizonnyal bekamerázta az egész épületet, talán még mikrofonokat is rejtegetett a csilivili vázái alá - tekintetem ezeket keresi, miközben bíbelődöm a ruhámmal.
Ahogy egymással szemben állunk (falatka ruhákban), szüntelen mosolygásra késztet. - Azt hiszem kinőtt belőle. - le sem veszem szemeim a férfiról. Egyszerre szeretném kidobni a szobából, és maradásra kérni. Úgy tűnik a viselkedéséből, hogy nem bánja, ha utóbbira kerül sor.
Szeretném, ha jól sikerülne a kettőnk ismeretsége, avagy annak lezárása. Folytatás szóba sem jöhet. Túl sokak számára éles céltábla a fejem. Ha meg is szabadulnék minden rám vadászó démonomtól, akkor sem én lennék a megfelelő nő a számára. Elég ránk nézni, hogy ez bárki számára világossá váljék. Így, amikor eltolva a kezem, gyengéden visszautasítja a lehetőségét a felnőtt élvezeteknek, aprókat bólintva hajtom le a fejem, szelíd mosollyal ajkaimon.
Várható volt, hogy nem használja ki a lehetőséget. Ő a jófiú, aki minden randevúnál virágot hoz neked, és hazakísér a mozi után. A probléma inkább nálam kezdődik. Én vagyok az a lány, aki másnap nem veszi fel a telefont, és aki hazudott nem csak a koráról, de a nevéről is.
Figyelem, ahogyan magához invitál az ágyra. Követem csendesen, s csak ha már eltelt több, mint fél perc, akkor nyitom szóra a számat.
 - Mit szeretne? - kérdezem, őszinte tudatlansággal és értetlenséggel fordítva felé a törzsem, a fejem.  - A tejhatalom lovagjaként nincs olyan adatbázis, ahová ne jutna be. Egy régi ellenség? Ex? Ki a célpont? - eszembe jut, hogy talán egy gyilkosra van szüksége. Azt mondta, nincs szüksége a testemre, vagy az inkognitóimra, de egy éjszakás kalandra sem vágyik. Mi mást adhatnék?
- Nem szoktam beszélgetni. - vallom be. Igazság szerint, tényleg nem. Még Bartonnal sem. Kulcsszavak, tőmondatok.  - Ha udvarolni támadt kedve, attól tartok, hogy rossz partnert választott benne. - gyengéd mosoly, de őszinte. Még ha a társasága kellemes is, ez nem az én életem.