Into the unknown
︽✵︽

Higher, Further, Faster

A szél sejtelmes durvasággal lengi körbe, ő pedig levegővel felfújt orcával, morcosan állja a sarat. Szembe néz a távolba nyújtózó űrtengerrel. Egy helyben lebeg. Hogy a Földhöz, vagy inkább az égi testek tengeréhez közelebb, mindenki döntse el saját képzeletében. Szőke tincsei fel-alá libbennek, ő pedig sisakja nélkül figyeli a távolt. Szemöldökei enyhén, épp' csak összehúzva. Ajkait hol vékony vonallá formálja, hol alsójára harap, hol egyszerűen csak jobbra-balra húzza. A szíve húzza, súlya van, pihe, mégis nehéz. Lágyan fordul körbe tengelye körül, hogy szemeivel megkeresse az általa legpontosabban megcélozhatott irányt, hol egy Csillagot hagyott az éj leple alatt, odalenn. Vajon képes rá? Vajon ma éjjel végre megteszi? Zsinórban a hetedik éjjel, hogy eddig a határig sikerül eljutnia, de végül aztán soha tovább. Aztán feltekint, újra és megint az űrbe. Az emlékei hada, az élete hiányzó darabkái helyükre kerültek, s most, hogy már tudja, hogy már biztosan tudja és látja az elhagyott elemeket, nem volna bölcsebb vissza térnie? Oda, hová eddig tartozott? Rengeteg élet számít rá még odafenn, a távol, benne a messzeségben.
Előre billen, éppen csak egy arasznyival többet, mint amennyit tegnap megtett. Kettővel többet, mint tegnap előtt. És aztán mégis visszarántja valami. Ismét hallja a hangokat a fejében, az emlékeket. Nagyon is jól tudja, hogy ő az ég gyermeke, de nem a Földi égé. A világok egének gyermeke. Mellkasa hevesen emelkedik, süllyed. Valahol megmagyarázhatatlan a vonzása a végtelennek. Ő sem tudná pontosan elmondani, hogy mi történik vele, miért kíván átrepülni a végtelenen éppen most. Olyan akár egy a szárnyát visszanyert madár.
Hosszú éveket töltött odafenn, most, hogy tudja mit, hogy kit és kiket hagyott hátra, hát természetes, hogy szeretné tudatni mindannyiukkal, hogy életben van és itt van, készen rá, hogy ismét és újra segítsen. De vajon a két élet, amit hátrahagyott, s ami rátalált, megfér egymás mellett? Újabb pillantást vet a Föld felé.
Fáradt sóhajjal szakítja el pillantását végül aztán, hogy a csillagokra emelje aranyszín íriszeit, tőlük várva a választ. Állát lágyan felszegi, hagyja, hogy a levegő, a nyomás befeszítse tüdejét, ellepje, szemeit behunyja. Egy hosszú pillanatot áldoz rá, hogy az űr dalával egyesüljön szívverése, s árulása miatt bocsánatát kérje azoktól, akiket egyelőre tudatlanságban felejt. Bárhogy is akarná, bárhogy is szeretné ketté hasítani azt, aki ő most jelen pillanatban, nem teheti meg. És sose bocsájtaná meg magának, ha magára hagyná ebben a helyzetben a férfit. A férfit, akit szeret. Ahogy azt sem képes magában elfogadni, hogy másoktól vonja meg a társaságát, a tudást, a biztonságot.
Végül ismét visszahúzódik, eltávolodik a gondolatától, hogy szárnyaljon, hogy áthasítson az égi testek szőnyegén. Bátortalanul, de el-elfordul a látványvilágtól. Ereszkedni kezd, bár inkább lassú, siralmas repülés ez. A fejében szüntelenül kavarognak a képek, amiket Tony nagylelkűen visszaszolgáltatott a számára, nem felejti el, hogy miket élt át, honnan került abba a börtönbe, hogy tépték ki az emlékét, s lényét gyökerestől. Nedvesítenie kell a torkán. Mariara és Monicara gondol. A fivérére. A szüleire. Talosra. Mar-vellre. És Yon-Rogg is eszébe jut. Feje enyhén oldalra billen, amikor eszébe jut, miféle céllal érkezett meg végül a Földre. Miképpen akart véget vetni a zöld bestiának, s hogyan változott a teljes személyisége Bruce mellett. Összeszorul a szíve, ha a férfira gondol. Megrázza a fejét, újabb ereszkedés, ezúttal valamivel gyorsabb. Steve. Stevebe kapaszkodik, a vele átélt kalandokba, érzésekbe. Hogyan, milyen erővel és miféle magabiztossággal és gyorsasággal vette át a hatalmat a lénye egésze fölött. Hányféle érzelemmel gazdagította megcsonkított lelkét. A zuhanása még sebesebbé válik, ahogy a férfira gondol, megfeledkezik önmagáról. Odalentről olyan lehet, akár egy éppen a Föld felé száguldó Üstökös. Olyan erővel ragyog az arany körülötte, hogy a Nap is megbújhatna árnyékában. Újra és megint eszébe jut a nő. Nem. A nagybetűs nő, akivel nem képes felvenni a versenyt, és aki miatt mindig másodiknak érzi magát, akárhányszor eszébe jut, miféle párhuzam és parallel fut kettejük között. Nem. Nem. A sebessége meghaladja a megengedett korlátokat. Peggy, igaz? Eszébe jutnak Thor szavai. A fejét rázza, néz Carol, de már nem is lát. Végül észre se veszi, hogy becsapódik. Egy apró krátert formál a súlya és ereje, a sebessége miatta. Az áram nagy valószínűséggel elmegy miatta a környéken...


Pontosan tudja, hogy tilosban jár. Ellenben, ha már egész éjjel szökevényt játszik az otthonában békésen alvó kedvese elől, akkor ezt a lépést már el nem kerülheti. Pótcselekvés? Ostobaság? Akárhogyan is, nem nehéz bejutnia az Intézménybe. Tekintete végig fut a falakon, ajkai elnyíltan. Íriszei bekebelezik a látványt. Noha csak az éjjeli őrre szánt lámpák égnek, még így is varázslatos Amerika Kapitány szentélyében lépkednie. Egy kicsit olyan, mintha a férfi lelkét, szívét tárná fel. Ő is jól ismeri a legendákat, a meséket, de még soha, soha nem érinthette ennyire közelről a múltját. A felfestett festményen - bár ismételten tilos - végig húzza tenyerét gyöngéden, lágyan megszenderülten mosolyog közben. A következő állomás, az uniformisoké. Fejét lágyan oldalra billentve figyeli, majd tovább indul. A kijelölt vonalra lép, onnan tekint fel a katona jelmezre. Eszébe jut saját pilóta felszerelése, de végül tovább fordul. A Bucky emlékének felállított panel mellé áll. Végig olvassa a sorokat. Mindig is tisztelte a kettejük történetét, nincs ez ma sem másképp. Fejét gyöngén lehajtja, hogy aztán a következő állomásra térjen be. Habár nem forognak a filmek, a kiírt szalagcím miatt engedélyt ad saját magának, s ha bárki megzavarná, úgy aranyló ökleivel magyarázkodik majd.
A felvételen egy számára ismeretlen, de annál gyanúsabb nő kezd el beszélni. Carol lassan, kissé talán túl lassan ereszkedik le a székre, hogy onnan hallgassa végig ahogy a nő szaval Steveről. Ajkai elnyílnak, szemei kerekednek kissé, bár nem tart sokáig a pillanat. Nem szükséges elolvasnia a bal alsó sarokba megadott nevet, a mimikájából tudja, hogy kicsoda. Danvers mozdulatlanul üli végig, feszülten hallgatva, figyelve, mennyire sérült is a nő a felvételen, miközben Amerika Kapitány elvesztéséről beszél. Jól tudja, ahogy valószínűleg mindenki, aki valaha végig hallgatta, hogy ez a nő nem a Kapitányt gyászolja, hanem a férfit mögötte. Danvers csak azután hajtja le a fejét, hogy elsötétül a képernyő. Nem tud semmit róla, hogy Peggynek milyen élete lehetett Steve után. Hogy valaha képes volt-e elengedni a férfit? Él-e még egyáltalán? S hogy vajon újra találkoztak e? És bár Thornak sok mindenben igaza van, Carolnak mégis szúr a mellkasa, ha kettejükre gondol.
- Ó, Steve... – könyökeivel rátámaszkodik a térdeire, tenyereit belefúrja a homloka fölött szőke tincseibe. Egy percig így ücsörög, aztán egyszerűen csak felpattan onnan és kiviharzik.

Kétfelé csapódik a Múzeum bejárata, ahogy a szőke loboncos kivágtat rajta. Zilálva, zavartan forgolódik tengelye körül, bele-beletúrva a hajába. Számára szokatlan érzések kavarognak a fejében, a szívében, a lelkében egyaránt. Dühös. Leginkább saját magára, amiért képes volt egy ilyen szent és sérthetetlen dolgot, így a magáévá tenni, anélkül, hogy beszélt volna erről valaha is Stevenek. Ahogy az is bosszantja, hogy egyáltalán képes így érezni, mégis a gondolata, hogy kis milliószor hallotta, olvasta már, hogy Margaret Carter volt Steve Rogers életének a szerelme, belülről emészti őt. S, hogy az idő, mint olyan, játszható, természetes, ha a nőnek eszébe jutnak olyan bolond elméletek, mint annak a meglovagolása, utazása. Ajkait egymáshoz morzsolja szorosan. Fel-alájárkál, s ha az őrök utána is erednek, látva őt, inkább hátra arcot fújnak. Zabos, türelmetlen, nyugtalan. Ő maga sem tudja, nem tudná pontosan megmondani, nem volna képes rá, hogy szavakba foglalja, mi a baj, hogy mi bántja, hogy mégis miért érez így, de aztán tekintete ismét a csillagokkal kifestett sötét égboltra mered. Lehetséges, hogy mindkettejüknek másféle utat jelöltek ki az égiek? Meg tudják ők azt bontani? És fájdalmat érez. Fájdalmat, amiért így elbántak velük az égiek. És csalódottságot. Abban bízott, hogy ha majd talál valamit, ha lát valamit, megnyugszik tőle a lelke, ellenben csak feldúltabbá tette. És még ott van az a számos megbeszéletlen dolog közöttük, melyekről ő mindeddig hallgatott.
Pánikroham. Lehetséges? Minden bizonnyal. Carol a készüléke után tapogatózik. Számokat keres. Bárkit, akit ilyenkor... Aztán eszébe jut, hogy nem hozta magával. Ettől csak még inkább kiborul, le kell guggolnia. Mély levegő után kapkod. Zűrzavar támad a fejében. Összezavarodott. Jócskán belesett a kátyúba, amit az emlékek hada és az érzelmei ástak neki. Fújtat, próbál megnyugodni, csillapodni, noha sose volt az a nyugodt ember. Egy valami legalább nem változott.

Hosszú percek telnek el, mire képes felegyenesedni. De nem repül. Nem repül többet. Ma éjjel már nem. Haza sétál, jelent ez két órát. Éppen elég lesz, hogy üresjáratokat teremtsen és elnyomja a hívó szót, az arcokat, a hangokat, a fájdalmat, a haragot és mindent, ami hirtelen a nyakába szakadt. A szívére hallgat. A dobogó, lüktető motorra. Arra, ami élteti, hajtja és diktál a számára. Nem törődik többé nevekkel, ma este már nem. Léptei gyorsulnak, futó lépésre vált. Egyetlen cél lobog a szemei előtt. Hogy megérinthesse... Futni kezd. És meg sem áll az otthonig.

A reggeli napfény foltokban lopódzik a félhomályba, különös körvonalú fényformákként esve Steve arcának barázdáira. Megfigyeli a férfi haját, szakállát, de még a nyaki ívét és az arcélét is felfedezi. Újból és újra. Megint és még egyszer. Nem ér hozzá. A nő kusza és bonyodalmakkal átszőtt életében, s új tudatával, emlékei híján - most érzi először a békességet. Bár fájdalmas és rendkívül negatív volna kijelentenie a másik múltjára való tekintettel, de örökké el tudná nézni, ahogy előtte fekszik a férfi, mély álomban, védve a világok háborúitól, az igazságtalan öklök és fegyverek bántó szándékától. Arra gondol, hogy Amerika Kapitányát senki és semmi nem korlátozhatja, de ettől a pillanattól kezdve, kaphat egy fegyvert a pajzs mellé. Egy fegyvert, ami elég erős lehet, hogyha szükséges, ha egyedül van, vagy a végletekig kitartó ereje nélkül találja magát szembe a gonosz erőkkel, ott legyen és vigyázzon rá.
- Bármi áron... –  suttogja némán szívből jövő ígéretét, közvetlen mielőtt csókot lehelne az egyenletesen pihegő katona arcélére.
[folyt. köv]